2013. június 17., hétfő

hosszú út kanyarog

Bár egy 80%-ban magyarok lakta városban élek, nem tudom említettem e, hogy mégis eléggé szegényes a helyzet mind a könyvesboltok, mind a könyvtári állomány kínálatában. És bár már úton van New Yorkból idefele a Kindle e-book olvasóm (szükség törvényt bont alapon), de addig is míg ide nem ér, kénytelen vagyok bevetni magam az egy szem helyi megyei könyvtárba. És ki gondolná volna, de a leszűkülő kínálatban is van jó: pl itt kezdtem el olvasni bő egy éve Nádas Emlékiratok könyvét két randevú között (hív, nem hív emberem, ezen meditáltam hosszú napokon át a Nádas könyvből fel-feltekintgetve, míg végre felhívott - máig rosszul esik nekem ez a megtorpanó tempó a múltban, hát nem látta már akkor amit én? Hogy ennyire evidens ez a mi viszonyunk? De visszaolvasva a régi naplóm, nem, még én se láttam). 

Most Déry Tibor Ígéret nincs c. könyve maradt a kezemben, ez Pesten csak afféle poros önéletrajzi gyűjteménynek tűnt, egy öregedő ember agóniája mindenféle bokrokról meg naplementéről a Balaton felett. Most kihasználva minden percet szántom a lapokat, szerelme Böhm Aranka iránt, napjai a börtönben, meg a tudat, hogy szinte mindenki meghalt körülötte, híres írók költők kommunisták zsidók és nyilasok, plusz a Befejezetlen mondat c. könyvének születése - odaszegez és elgondolkodtat, már amikor van mikor, mert most kicsit sűrű.

3 hét múlva megyek Pestre, utána azt is elmondom miért. (még soha nem szenvedtem ennyire a titoktartástól!)

2013. június 3., hétfő

elmegyek innen vajszinű tóba

Elképzelem ahogy a nagybátyám tíz év után újra találkozik a legjobb barátjával.
Na mesélj, mondja a legjobb barátnak, mi történt veled az elmúlt tíz évben? Legjobbarát mesélni kezd: üzlet, munka, foci, hogy van már unoka is, és elmond mindent töviről hegyire. Aztán a végén hozzáteszi: hogy milyen szemét dolog ez a rák! Te tiszta mázlista vagy – bök állával a nagybátyám felé – ilyen hamar túlestél rajta. Én nagyon megszenvedtem, biggyeszti hozzá, de már vonja is meg a vállát. Mindegy, itt vagyunk. Nagybátyám erre némán rámosolyog – úgy, ahogy rám is, mikor legutoljára láttam, vékony, sárgás arccal, de még nevető szemmel – majd szó nélkül előhúz két üveg sört.
Leülnek egy felhő szélére, koccintanak és onnan néznek lefelé. Gyerekeiket, unokáikat, asszonyaikat, az otthagyottakat. Minden jó lesz, minden jól van, mondják.