2015. március 18., szerda

Ide néz, oda néz

Elméletben itt a tavasz, persze csak elméletben, idedugta az orrát egy-két napra, felhúzott minket aztán lelécelt. Épp a hó esik. Most kínlódhatok megint a kezeslábas dzsekivel, kisbabám széllel hűtött kezeivel (nem hajlandó kesztyút húzni) és magamnak a duplazoknival. Mindehhez járul egy enyhe depresszióközeli állapot. Nem tudom minek a jele, talán a tavaszhiánynak, talán a kialvatlanságnak, talán hogy rég voltunk Pesten, túlléptük a két hónapi penzumot. Talán hogy sokat nézem a facebookot és az egész világ tele van nyomasztó hírekkel, elégedetlen emberekkel (és állatokkal). Ezáltal én is egy leszek közülük. Elégedetlen állatember. Átlagember.

Ma megfogadtam hogy kevesebbet fogom nézegetni ismerőseim élet-átmérőjét, de gyakorlatilag ez az oldal az egyetlen kapcsolatom a régi életemmel. A régi életemmel, ami mostanában olyan sokat zakatol a fejemben, futás közben (igen, futás, juppájé!), séta alatt, elalvás előtt. Gondolataimban visszaköszönnek régi ismerősök, kínos szituációk, boldogtalan órák és hónapok (sőt, évek), amikor még nem is sejtettem hogy egyszer majd én is leszek boldog. Ez a tökéletes boldogság, amiben most élek. Talán csak a tavasz hiánya, talán csak a kialvatlanság. Talán csak a sok hülye hír, ami nyomaszt. Talán csak ez az állandó, jól megszokott szorongás. Hogy meddig tart a boldogságom, ez a könnyed élet, tele szeretettel és szerelemmel. 
Ilyen hülye is az ember.