2017. március 24., péntek

Arra integettem ahol gondoltam van Isten

Tegnap lett volna nemtudomhányéves Kaszás Attila*
Van néhány sztorim róla. Kicsi aprócskák. Nem nagyon meséltem még senkinek, mert talán csak nekem fontosak. 
Például hogy mielőtt nem ismertem, nem tartottam túl jó színésznek. Ehhez képest később tőle tanultam meg beszélni a színpadon. Egyszerűen csak rám nézett, mondta a szövegét valami végtelen természetességgel és lehetetlen volt hazugsággal válaszolni rá. És akkor ráéreztem az ízére, hogy miről is szól ez az egész. (Esküszöm, hogy rengeteg színész máig nem tudja.)
Aztán volt egy mondatom, amit mindig nagy harciassággal mondtam el. Erre ő huncutul összehunyorította a szemét és nézett. Persze a szerepe szerint. Én meg erre mindig elpirultam, persze a szerepem szerint, és a szerepben totál ott voltam én, és akkor az volt még egy lecke. Hogy beletettem a pirulást. Azaz magamat.

Máig szégyelltem hogy egyszer beszóltam neki. Álltunk a takarásban, jelenés előtt. Jaj de nincs kedvem - sóhajtotta csak úgy a levegőbe. Van olyan, hogy a cipésznek nincs kedve cipőt talpalni. A színésznek meg bemenni a színpadra.

Akkor minek csinálod? - kérdeztem tőle reflexből, mert nemcsak színpadon, az életben is olyan természetesen és közvetlen létezett. Nem válaszolt, mintha elgondolkodott volna, hogy tényleg, minek. 

És én azóta is azon agyalok,  hogy ki a fene vagyok, ki a fene voltam akkor, huszoniksz évesen, hogy elgondolkodtassam Kaszás Attilát, hogy minek csinálja. 

*halálának 10. évfordulója