Gyere szállj be a piros autómba és előre

Visszanézve felnőttkoromra, az egyetem elvégzése óta gyakorlatilag folyamatosan pótcselekvésekben éltem, éltettem a lelkem. Színház - elsősorban. Aztán mozi, zenehallgatás, kocsmázás, vásárlások, rengeteg séta át a városon, biciklizgetések, a piacra meg vissza, pasizás, napozás a kertben. Olvasás dögivel. Folyamatos inger alatt voltam, muszáj volt folyton menni, csinálni, eltölteni az időt.

És most, amikor már nem vagyok a magam ura (szerencsére), kénytelen vagyok megélni a pillanatokat. Most már nem azért élek, hogy majd, majd egyszer találkozom életem párjával és lesz gyerekünk - mert most már van. Nem azért élek, hogy híres színésznő legyek - mert nem lettem. Szóval meg kellett tanulnom megállni. 

Nem csoda hát, hogy mindenféle gondolataim támadnak az élet értelmét illetően. Mert nem tudom lefoglalni őket azzal a rengeteg ingerrel, mint régen. Pl. hogy nincs színház. Mégis hasznosnak kéne éreznem magam. Nemcsak a gyerekem, a társadalom számára is. De kell e? Ha kell, milyen módon? Tényleg olyan fontosak azok a visszajelzések, hogy én is vagyok valaki? Vagy elég ha én sejtem? Meg aztán: minek, ha úgyis meghalunk?

Szóval azt vettem észre, hogy így, negyven felé, kezdek átalakulni legbelül. 

És nem tudom, hogy ez jó e. Mindenesetre szükségszerű.*

(*Mindeközben azért én vagyok a világ legboldogabb (szürke) verebe.)

De nem csináltak mézet

"A tököm televan ezzel az erdélyi színjátszással" - így mentem tegnap interjút készíteni, és hát érződött is a hatása. Ráfagyott a mosoly az arcomra beszélgetés közben, úgyhogy a végén a legutolsó, amit megkérdeztem volna a színházigazgató-rendezőtől, hogy "helló, nincs véletlen szerep nekem itt ebben a színházban?". Hibáktól hemzsegett az előadása, de olyan magabiztosan mesélt az arc, hogy elment a kedvem a problémafelvetéstől. És attól is, hogy itt volna e értelme bárminek. Pl. nem otthon lenni esténként a lányomat fektetni, hanem próbálni valami elcseszett, tézisektől hemzsegő előadást. Nem mintha lenne esélyem.

És ha itt nincs, sehol sincs. Vagy csinálok magamnak, vagy kezdek valami egyéb hasznosat az életemmel. Mert tök jó paradicsompalántákat ültetgetni (tényleg), meg a muskátlikat helyezgetni egyik ablakból a másikba, meg végtelen számú zoknikat mosni öt főre (most hazudtam), de kicsit hiányzik a tartalom. És most szerintem minden kisgyerekes anya tudja, mire gondolok.

Pl. szuperjó lenne cigány gyerekeknek esélyt adni, hogy lehessen belőlük valami. El szoktam velük beszélgetni a főtéren, hogy mielőtt tarhálnak pénzt (kenyérre, forró csokira, egy menetre a kisvasúton), tudjam mi az ábra. És az ábra mindig ugyanaz: bazira nem igazságos az élet.

(Még mindig ilyen nyekergő, világvége állapotban vagyok, és azt hiszem ez így is marad, míg nem lépek valamit.)

Akkor darazsak voltak, rég nem tudom, mi volt

Én nem tudom mi van velem, de valahogy olyan apokaliptikus hangulatban telnek napjaim. Miközben a mindennapi életem szó szerint egy leányálom. Egy ideális szerelmi háromszögben élek (Emberem, a gyermek és én). Legnagyobb gondom, hogy kiültessem e már a paradicsompalántáimat, meg hogy a lányomat 2 évesen és 4 hónaposan végre sikerült leállítanom a szopizásról  és ez most jó e (elszakadt a bilincs, de egyben valami láthatatlan aranyfonál is vele együtt). Hogy mikor menjünk legközelebb Pestre, és hogy összehozzam e azt a színházi projektet, amin hetek óta gondolkodom, vagy ne. Kéne egy kicsit csellózni. Meg egy új cipő.

A minap elgondolkodtam az autóban utazva: előkerült egy régi Kispál lemez, talán az egyetlen, amit valaha - divatból - hallgattam. És miközben szólt, eszembe jutott a nagybátyám, ahogy két ujjával ütötte a taktust az Ágy, asztal, tévére a kormánykeréken, miközben utaztunk Veszprém és Almádi között; én 16-17 éves voltam és totál összezavarodott az élettől; a nagybátyám halkan dúdolta a szöveget - sosem volt egy harsány ember. Aztán amikor meghalt, a temetésén a legjobb barátja állt dísz-őrfalat a koporsója mellett, az arcán lassan csurgott le a könny; azóta az a barátja is meghalt, ugyanúgy rák - vajon az ő temetésén ki állt dísz-őrfalat? és vajon fog e erre emlékezni valaki 100, 1000 év múlva? Hogy én valaha utaztam egy autóban, szólt az Előre, Illéri, és azokra gondoltam, akik már nem gondolhatnak rám?

És mindezek mellett még gondom az is, hogy - egy nemrég olvasott cikk alapján kiderült - a medúzák annyira elszaporodtak a tengerekben, hogy lassan teljesen ellepik. Meg hogy a kultúrát nem az, hogy metszőollóval nyírják Magyarországon, hanem gyökerestül tépik ki. És hogy megint hány menekült fulladt a tengerbe. 

Úgyhogy érthető, hogy valahol mélyen mérthető a hangulatom: én azt gondoltam, a gyermek végképp értelmet ad az ember életének. De amikor lelki szemeim előtt azt látom, hogy lányom dédunokái megérik a világvégét, amikoris a medúzák majd átveszik a hatalmat a vizek felett, a Föld pedig elsivatagosodik, és nemcsak hogy színházi, filmes és irodalmi folyóiratok nem lesznek már, de színház, film és irodalom sem - akkor komolyan elgondolkodom, hogy kellett e ez nekem. 

Így kiszúrni az ükunokáimmal. *

*és hát ennek fügvényében tényleg ki nem szarja le, hogy Röhrig Géza magától ment e a tüntetésre, vagy odakeveredett.