2015. május 23., szombat

buzgón, szaporán

Gondolkozom, hogy mióta kismama lettem (értsd: terhesség óta), miért konfrontálódom jóval többet mint azelőtt. Boltban, gyógyszertárban, piacon, stb. Kezdve egy-egy elmormogott cinikus "hú de udvariastól" a hangosan elkiabált "szemét paraszt"-ig terjed a skálám. De egyszerűen nem bírom elviselni a bunkóságot a társadalom kiszolgáltatottabb tagjai iránt. Úgymint öregek, gyerekek ÉS kismamák. És mivel utóbbiba tartozom jelenleg én is, egy-egy kirohanásom nem magamért intézem, hanem az összes létező kismamáért a földön.                                         Mert nem egyszer fordult elő, hogy betolakodtak elém a sorba, miközben elég egyértelmű volt a nyolc hónapos terhes hasam látványa, vagy később a babakocsis gyerekemé. Hogy hat hónapos terhesen 10 perc látványos szenvedés kellett, hogy a távolsági kisbuszon átadja valaki a helyét - ahol megjegyzem, csak én álltam. Hogy remekül megy már a legnehezebb ajtók babakocsival való kinyitása is - lévén hogy 10ből egyszer, ha kinyitja nekem valaki előre.                                                   És tegnap is. A szőke nő az éjjelnappaliban. Akinek öt perces dühöngő monológomat előadtam, mert volt mersze befurakodni elém az amúgy sem hosszú sorba. Szánalmas. Vagyok én. Tudom. És sajnos ilyenkor nincs a homlokomra írva, hogy nem magamért csinálom, nem magamért röpködnek a "bunkó szemet"ek a számból, hanem hogy ne. Vagyos pont, hogy de: tisztelje azokat, akik a jövőt hordozzák - hasban, babakocsiban, akárhogy. A gyerekes anyákat, legalább ennyivel.                                 Ilyenek ezek a románok, mondják ilyenkor az itteni ismerőseim. Nem ilyenek, mondom, és sorolom a kedvező példákat, amiket Bukarestben, Craiován, Ploiest-ben éltem meg. Ilyenek ezek a székelyek, mondják ilyenkor a székelyek.                           És akkor ebben maradunk. 

2015. május 13., szerda

belefér, igazán


Túl vagyunk a nagy projekten, aka keresztelő. Emberem számára megható nap, számomra jó buli volt (és igen, bebizonyítottuk, hogy tudunk 30 embert vendégül látni), gyerekem számára fárasztó és megríkató tortúra (utál hajat mosni, kifejezetten sérelmezte amikor a pap bácsi leöntötte a fejét vízzel). Most várom a következő projektet, ami egy pesti út lesz. Szinte mindig van mit várni. Amikor meg nem, akkor elámulok hogy milyen csoda kertünk van. Eszméletlen. Szinte napra pontosan 3 éve hogy először benéztem ebbe a házba, ide a kertbe. Akkor még nem volt ennyi virág, és megvolt a béna kis kalyiba a kert közepén. És nem volt 16 hónapos csodalány aki hemperegjen a fűben.
Akkor egy nyugágyon feküdtem bögre nescaféval a kezemben, és hagytam hogy Emberem (aki akkor még csak egy nyomulós pasi volt) nézze a napfényben a profilom. Persze jólesett. A nyomulása ellenére is volt valami, ami hozzá vonzott, és nemcsak az unalom, mint akkor hittem. Máig tart ez a nemtudommi, pedig sosem gondoltam hogy egy olyan férfi lesz életem párja, aki excel táblázatokban vezeti az életét. Sosem gondoltam hogy egy olyan férfi, aki excel táblázatokban vezeti az életét, lehet szuperszexi. Mekkorát tévedtem!
Én nem hiszem, hogy van nálam sokkal szerencsésebb ember a földön. Talán még egy icipici színház hiányozna ebből.
(és bár gaz pogány vagyok és nem hoz lázba a gyerekem keresztelője, de ezt mégis lehet venni afféle imának)