Mostanában sűrűn előjönnek a halottaim az álmaimban. Nem mintha bánnám, sőt. Jólesik találkozni a nagymamáimmal, a nagyapámmal és a nagybátyámmal.  És a másik nagyapámmal, aki bár még él, de már 94 éves.

Gondolatban mindig a nagyszüleim házában vagyok, ami olyan mint régen, de még mint mielőtt csutkára kipakoltuk volna pár hónappal ezelőtt. 

Egy ilyen kipakolás még a halálnál is rosszabb. Beleszakadás. Nem tudsz nem a mélyére menni minden egyes cetlinek, cérnagombolyagnak és fél pár kesztyűnek.

Mondjuk alapból sem volt szerencsés a Nagymamámnak pont abban az évben meghalnia, amikor én 40 lettem. Igazán lehetett volna egy kis tapintattal irántam. Egyrészt nem volt aki beszédet mondjon a szülinapomon. Másrészt mert így hirtelen, puff, ugrottak egyet a generációk. Most anyukám a legidősebb és én a következő. Ergo: sokkal közelebb kerültem a halálhoz, mintha csak simán betöltöttem volna a negyvenet.

De azért nem adom magam olyan könnyen. Pl. most szeretnék még egy gyereket, vettem egy piros bőrdzsekit és elkezdtem jazz-hegedűre járni. Nem hagyom, hogy rajtam múljon. 

Ma a lányomat sportolni viszik a vadonatúj városi stadionba, 17 perc múlva megy értük a busz, én meg nem tudok nyugodni az aggodalomtól, hogy vajon a cicanadrágot a harisnyára veszi e, mert zoknit nem tettem be neki és vajon kap e vizet az óra végén, no meg egyáltalán elviszik e, mert ő még csak középsős, és nagycsoporttól felfele jár az ingyensport. Csak közben egész nyáron azt hallgattuk, hogy ő úúúúgy várja az ovit, mert lesz kosárlabda. És most már pont elég nagy ahhoz, hogy csalódjon. És én attól kikészülök. 
Mint pl a múltkor, amikor én hülye kitaláltam, hogy küldjünk be rajzot a csokifesztivál rajzversenéyre, ami nem is volt verseny, hanem vagy 200 képet kilógattak a fák közé a parkban, és persze juszt hogy 200 kép közé nem bírták beilleszteni a lányomét, aki még nincs 4 éves és néhány 8 éves bénábbat rajzolt, mint ő. Pedig még a nevét is ráírta, egyedül, majdnem tökéletesen. És egyébként is fantasztikus a színhasználat és a vonalvezetés, most tök mindegy, hogy amit ő csúszdának rajzolt, én tortának értelmeztem, mert valami édességeset kellett küldeni, úgyhogy ráfogtam a csúszdára a tortát.Persze mindhiába, mert nem tették ki, végignéztük mind a kétszázat. A lányom kérdezgette, hogy akkor ő most rosszul rajzol? én meg majdnem agyérgörcsöt kaptam a feszültségtől, hogy hogy lehettem ilyen marha és miért hoztam ilyen versenyhelyzetbe, amikor nem volt muszáj. Szerintem ő már rég elfelejtette, én még mindig ezen kínlódom, de micsoda mázli, hogy ma viszik kosarazni, aggódhatok újabb problémák miatt. Hátha ez is úgy működik, mint Kelly agya a Rém rendes családban, hogy egyik információ kiüti a másikat, mert nincs elég hely a fejében.

Még 9 perc és érkezik a busz. Úristen, fel fog tudni mászni azokon a magas lépcsőkön? És mi van, ha hirtelen fékez? (mármint a busz, nem a lányom)

Hát ilyen egy elsőgyerekes anya élete.

(Amúgy Déry Tiborról ültem le ide írni, meg Sorrente Ifjúság című filmjéről, csak elsodortak az aggodalmaim. Esténként az ágyban azon gondolkodom, milyen sorrendben halljanak majd meg a családtagjaim. Hogy kevésbé fájdalmas legyen. Szóval, ebben a szellemben.)

Hétfő reggel még minden olyan idillinek tűnt. A kávémat ittam miközben a lányom a Ben és Hollyt nézte az M2-n. Friss voltam és pihent, ráadásul végre reggel 8h-kor 35fok helyett csak 27 volt. Kreatívnak éreztem magam, tele energiával. Tervezgettem, hogy milyen vagány mód töltjük majd a napot.

Aztán elmentem a WCre és ott volt a vér. Csak egy kicsi folt. 

És akkor kezdődött a kálvária. Az csak egy kicsi vér, ennyi belefér. De aztán lett több. És aztán az orvos: nincs sok esély. És tegnap este, amikor valami furcsa távozott belőlem, akkor már biztos voltam benne, hogy a lányomnak soha, de soha nem lesz kistestvére. Mert amikor majdnem 40 évesen már másodszorra vetél el az ember, akkor hova? És legfőképp mikor?

És hogy ez bazira nem igazságos. Nem erről volt szó. Amikor az életemet terveztem 10 és 15 és 23 és 30 és 35 évesen, nem erről volt szó, hogy nekem egyke gyerekem lesz! 

Mert kivel fog majd társasozni, és kivel szapulják egymást, és kivel gyártanak slágerlistát esténként lefekvéskor a sötétben a gyerekszobában és kivel fog sakkozni és kit véd meg a nagyobbak ellen és kinek a kezét fogja majd a temetésemen??? 

És persze az is igaz, hogy végtelenül mázlista vagyok, amiért 36 évesen semmi próbálkozásra szültem, és lehet hogy nem baj, ha 40 évesen nem fogok 48 évesnek tűnni a kialvatlanságtól és nem fogunk éjjel-napal veszekedni az Emberemmel ugyanemiatt és nem kell összesen 4 gyerekre zoknit párosítanom és hogy mennénk ennyien síelni meg hogy fizetjük 4 gyereknek az egyetemet és mi van ha beleszakadunk.

Csak most bazira újra kell tervezni az életem és valahogy megbékélni azzal az Istennel vagy Sorssal vagy faszom tudja kivel, akivel nem ezt beszéltem meg anno.

Nyár van, Két hete ovis szünet, még cirka két és fél hónapig. Itt, Rómániában. Hogy melyik dolgozó szülő mit kezd ez idő alatt a gyerekeivel, azt az illetékes hatóságok magasról leszarják. Milyen jó, hogy én nem dolgozom! Vagy legalábbis nem napi 8 órában akárhol. És itthonról sem sokat, valljuk be. Izé, mármint olyan munkát, ami fizet. Az elmúlt 3 hétben például minden áldott nap főztem minimum két fogást öt, azaz öt emberre + az ezzel járó FOLYAMATOS, tényleg folyamatos konyhai teendők. Plusz persze mosás, elpakolás, takarítás, lányom abajgatása. 

De most, hogy Emberem fiai átköltöztek az anyukájukhoz és a mirelit kukorica és mirelit fasírt pont megteszi ebédre a lányomnak és nekem, és néha, amikor még ki is tudom magam aludni éjszaka és nem reggel 6h-kor ébredek arra, hogy Aaaaanyuuuuu! Aaaaanyuuuu!, újra érzem azt a felhőtlen, felelőtlen boldogságot, amit azóta nem éreztem, mióta megtudtam, hogy a lányom a hasamban van. 

Az érzés, amikor minden lehetséges és nincs gondom semmire. Olyan, mint az ember első napja a tengeren. Hullámokra ráfekszik, és kész. Minden más nem az ő gondja. 

Úgyhogy most én is igyekszem minél tovább rajta maradni ezeken a hullámokon. Még ha messze is a tenger.

Még mindiig nem találtam semmiféle spirituális utat a Nagymamámhoz. Egy zacskó mélyéről ugyan felbukkant a pillangós hálóinge, amit valamiért nekem ajándékozott nem is annyira rég. Nem emlékszem hogy kértem volna, de talán említettem egyszer, hogy a szívemhez nőtt.
Gyerekkoromban, amikor  néha náluk aludtam és már megágyazott az előszobában mindkét ágyon (egyiket magának, másikat nekem, Nagyapám bent az egyik szobában, Dédmamám a másikban, hogy a bátyám hol volt, nem tudom), a konyhában égett a villany, rajta az a puha narancssárga pamut hálóing, középen a kék pillangóval. A kezét krémezte, jó alaposan, jó sokáig - ez az esti rituálé része volt évtizedeken keresztül. 

A hálóingben még fellelem az öblítőjének az illatát - az ő illatát.

És ott vannak még a befőttek. Halála előtt két héttel hoztam tőle pár üveggel, anyám javaslatára. Örülni fog ha kérsz, mondta. (Mondjuk én is örültem, csak nem mertem addig kérni. Drága mulatság egy ilyen készlet.) Végignéztem akkor a kamrában a csodálatos sormintát alkotó üvegek között - barack, eper, meggy, lekvár, kompót, pritaminkrém - és üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Hogy akkor ennek vége. A befőttek maradnak, ő megy majd, nemsoká. 

De legalább a befőttek maradtak. És amikor kanalazok a szilvalekvárból, vagy a főni feltett rizsbe teszem ízesítésként a pritaminkrémet (csakis a halála óta, ahogyan ő tette anno), akkor angyalok kis harangokon csilingelnek a magasból.

Igen, talán ez lesz az út. Karácsonykor halászlevet főzni (vagy megpróbálni), jövő nyáron eperlekvárt. Ha elfogy a pritamin, eltenni még.

Milyen furcsa. Amikor skyepon hívtam sokszor, azt gondoltam, azért hívom, hogy ő örüljön. Hogy ne legyen egyedül. És most kiderült, hogy pont fordítva volt. 

A lányom mostanában visszatért csecsemőkori igényeihez, ergo: nem hajlandó egyedül elaludni. Szerencsére már nem kell  fáradhatatlanul se vertikális, se horizontális mozgást végezni vele a nagyszobában (le fel rázogatni, miközben szaladunk vele körben úgy vagy egy órán át), elég lefeküdni mellé és fogni a kezét. Ami elveim ellen van, mert ismerek gyereket, aki 13 évesen még mindig csak az anyjával tud elaludni, De ugyanakkor olyan kellemes is! Még pár mondatban megbeszéljük a nap történéseit, pl. hogy miért kapott dührohamot fürdés után, meg hogy ugye milyen kedves a Nagyi? kérdezem, mire Ő: igen, nagyon kedves a Nagymama - mire én elkezdek sírni, mert a Nagymama az az én Nagymamám, vagyis csak volt, a Nagyi meg az ő nagymamája, aki még van, szerencsére. Erre Ő: Miért vagy szomorú, a Dédi miatt? Igen, kisbabám, mondom én, aztán mély csend. Szuszi. Én meg még mielőtt kimennék a szobájából, előbb összesirdogálom megint a fejem alatt párnaként odagyűrt plüssállatokat. Megőrülök a tehetetlenségtől. Kell hogy legyen valami égi skype, amin újra tudunk beszélni. A szellemidézéstől félek, pedig az is egy opció. Még régen, vagy 15 évvel ezelőtt nem sokkal a halála után megjelent a másik nagymamám, ott állt a szoba közepén, éjszaka, éreztem amikor kimentem pisilni. Nem volt neki külseje, csak egy mással össze nem hasonlítható energiatömege. Máig nem tudom, mit akart.

De valahogy az az érzésem, hogy ez a nagymamám nagyon gyorsan elhúzott. Alig várta, hogy eltűnhessen. Nem azért csinálta magának a hasnyálmirigy rákot meg a cukorbajt, hogy utána még napokig itt dekkoljon és kísértgessen a földön. Sietett a nagypapámhoz, aki nélkül az utolsó 9 évben nem talált magára. 

Csak közben meg mi is itt vagyunk, Nagymama! És bazira hiányzol. Legalább lebbentsd meg a függönyt, hogy ne őrüljek meg. Irj már egy égi emailt. Minden rendben velünk, ne sírjatok, puszi: Nagymama.
Légyszi, légyszi.

Holnap lesz a Nagymamám temetése. Lépésről lépésre szoktatom magam hozzá a nemlevéséhez, de még mindig rengeteg a hárítás. Pedig lementem a szuterénbe, megnéztem a befőtteket, meglocsoltam a virágokat, elolvastam az asztalon ottfelejtett cetlin a girbegurba kézírását, éreztem az öblítő illatát, és bár kizokogtam magam Anyám vállán, valahogy mégis ott volt még, nagyon is. Lélekmelengetően ott.

Még most is itt van, és holnap főleg ott lesz, róla fog szólni a nap, róla beszél a rokonság, érte, miatta sír majd mindenki, de rettegve félek, hogy mi lesz azután? Amikor jönnek a hétköznapok? Akkor hol lesz a Nagymamám? Amikor szép lassan megszokjuk majd a létezése hiányát, mint ahogy a Nagyapámét, a Nagybátyámét, a másik Nagymamámét is megszoktuk anno. És ugyanígy lesz majd egyszer velünk is. 

Ebbe belegondolva nem értem, hogy minek van ez az élet. Ha ilyen kurta rövid. Amikor gyerek voltam, minden olyan messze volt. Mi lesz majd, ha felnőtt leszek. Mi lesz majd, ha lesznek gyerekeim. Mi lesz majd, ha meghal mindkét nagymamám és mindkét nagyapám.
Még hátravan egy, egy nagypapa. De rohadtul nem tudom így se, mi van.

az egyet aki meghalt

Szombat délután vártam a telefont, hogy csörögjön. Úgy vártam, mint régen, amikor szerelmes voltam bizonytalan viszonzással, és minden egyes nem válaszolt sms-t halálosnak éltem meg. 

18h előtt kicsivel az órámra néztem, és akkor már tudtam, hogy vége. Belémnyilallott az az ismerős érzés, amit anno havonta, hetente éltem meg: kész, vége, elhagytak.

18h után kicsivel felhívtam anyámat, aki maga is hasonló állapotban volt. Aztán este 8h-kor elment Emberem a fiaival bulizni, én meg lefektettem a lányom. Melléfeküdtem, és mialatt vártam, hogy elaludjon, telesírtam a fejem alatt lévő plüssállatait. Egész gyorsan felvette azt a lassú, ritmusos szuszogást, amit alvás közben produkálni tudott, aztán mentem a dolgomra. Bőgtem, tévéztem, olvastam az új Nádas Pétert és akkor végre megnyugodtam. 

22h-kor épp indultam volna aludni, amikor épp észrevettem a lenémított telefonon, hogy a bátyám visszahívott. Konkrétumokat akartam volna tőle, de ő se tudott mit mondani. 

22.10h-kor befeküdtem az ágyba a sírógörcsömmel egyetemben. 

És kb 22.15h körül arra jutottam, ennek nincs értelme, jobb lesz megnyugodni. És akkor nagyon gyorsan elaludtam. 

És körülbelül abban a pillanatban aludhatott el a Nagymamám is. Örökre.

Amibe ha belegondolok, az őrület kerülget. Úgyhogy egyelőre nem gondolok bele. Elég lesz majd akkor, amikor Pestre érve elmegyünk hozzá, lemegyek a szuterénba és meglátom a kamrában a tökéletes szimmetriával elrendezett, üdítő szinekben pompázó lekvár és befőtt rengeteget. A szemüvegét az éjjeliszekrényen. A virágokat, amiket már nem locsol. Az otthonkáit. A girbe gurba kézírását egy ottfelejtett cetlin.

A halála tudatánál még őrjítőbb a lakás. Hogy ott áll, üresen. Se Nagyapa, se Nagymama benne.

Gondolatban ott vagyok hajnalonta félálomban, amikor nem tudok aludni. Bemegyek az előszobába, onnan a szobába, a hálószobába, le a szuterénbe, fel a fürdőbe, a konyhába és onnan vissza az előszobába. És már nem mondja senki, hogy "aranyom". Vagy "anyám". Esetleg szórakozottabb pillanataiban: "apám". 

És gondolatban ott sétálva az üres lakásban, akkor fáj a legelviselhetetlenebbül. El nem tudom képzelni, anyám hogy bírja.

s volt is ott valaki hátul a sötétbe

Tegnap egész éjszaka zuhogott a hó. Reggelre kb 30 cm réteg csücsült az ágakon, a tavaszi rügyeken és a - húsvétkor spórolásból le nem szedett - nárciszokon. Aztán hóembert építettem a lányommal, hóembert, amilyet még soha. Három szintesen, sapkásat, szakállasat! Gyönyörűen hullott a hó, mint az amerikai filmekben karácsonykor, de nagyon nyomta a lelkemet a 30 centijével.
 

A nagymamám beteg. Amikor legutóbb láttam, egészen, ijesztően sárga volt. Hétfőn megműtik, és minden esély megvan rá, hogy jobban legyen, de én valahogy nem tudom elképzelni, hogy jobban lesz. És a halálát sem tudom. Itt ülök begörcsölve, agyalok a Nagymamámról, aki VAN, és nem tudok más igeidőben létezni vele kapcsolatban.

Végigcsináltam már két nagyszülő-halált. Még hátra van kettő. Felkészülni persze nem lehet, de ott motoszkál a kisagyamban, hogy minden múltbeli és jövőbeli fájdalom ellenére milyen végletesen mázlista vagyok, hogy ez nekem megadatott! Hogy négy ember közül mind a négy ilyen egészen sokáig jelen van (volt) az életemben.

És nem pont ezért, de közben eszembe jutok saját magam is, aki idén lesz 40 éves. És bár gond nélkül felveszem még a miniszoknyát és balettozom a lányommal a nappaliban pizsamában, de komolyan gondolom, hogy ez által a szám által közelebb került hozzám is a halál, a saját halálom. Mert innentől kezdve bármi jöhet. És ez nagyon furcsa érzés.

Arra integettem ahol gondoltam van Isten

Tegnap lett volna nemtudomhányéves Kaszás Attila*

Van néhány sztorim róla. Kicsi aprócskák. Nem nagyon meséltem még senkinek, mert talán csak nekem fontosak. 

Például hogy mielőtt nem ismertem, nem tartottam túl jó színésznek. Ehhez képest később tőle tanultam meg beszélni a színpadon. Egyszerűen csak rám nézett, mondta a szövegét valami végtelen természetességgel és lehetetlen volt hazugsággal válaszolni rá. És akkor ráéreztem az ízére, hogy miről is szól ez az egész. (Esküszöm, hogy rengeteg színész máig nem tudja.)

Aztán volt egy mondatom, amit mindig nagy harciassággal mondtam el. Erre ő huncutul összehunyorította a szemét és nézett. Persze a szerepe szerint. Én meg erre mindig elpirultam, persze a szerepem szerint, és a szerepben totál ott voltam én, és akkor az volt még egy lecke. Hogy beletettem a pirulást. Azaz magamat.

Máig szégyelltem hogy egyszer beszóltam neki. Álltunk a takarásban, jelenés előtt. Jaj de nincs kedvem - sóhajtotta csak úgy a levegőbe. Van olyan, hogy a cipésznek nincs kedve cipőt talpalni. A színésznek meg bemenni a színpadra.

Akkor minek csinálod? - kérdeztem tőle reflexből, mert nemcsak színpadon, az életben is olyan természetesen és közvetlen létezett. Nem válaszolt, mintha elgondolkodott volna, hogy tényleg, minek. 

És én azóta is azon agyalok,  hogy ki a fene vagyok, ki a fene voltam akkor, huszoniksz évesen, hogy elgondolkodtassam Kaszás Attilát, hogy minek csinálja. 

*halálának 10. évfordulója

mit csinál áramkörben a bagolytoll

Időutazó lettem. Mondjuk nem egyedül, kellett hozzá segítség, egy lemez a Kispáltól: a Föld, kaland, ilyesmi. 

Rájuk kaptam az utóbbi időben, karácsony előtt és után, amikor a bejgliket izzattam le a konditerem futópadján, őket hallgattam a youtubeon mindenféle koncertfelvételeken. Aztán elolvastam a Lovasi könyvet.

Aztán egy nap, az ovi felé sétálva elindítottam a fent nevezett lemezt, amit igen, kb 24 éve nem hallgattam, és hirtelen meg kellett kapaszkodnom. A dohánygyári út magas fái alól hirtelen az Almássy téren találtam magam, 1993-ban. Szoros, fekete farmerban, kitaposott bakkancsban, bő ingben, kiengedett, hatalmas fekete hajsörényemmel. Szemüvegem azt hiszem akkor már nem volt. Álltam a teremben a barátnőmmel, vagy az unokatestvéreimmel, lényegtelen, szólt a Kispál gitárjátéka, Lovasi üvöltötte hogy "ugye, ugye összeszorul a szíved, ugye ugye összeszorul a szád" és nekem össze volt szorulva mind a kettő, 16 évesen, mert fogalmam sem volt, mit keresek ott, de arról se, hol kéne keresnem azt, amit. Úgyhogy jártam koncertekről koncertekre, Kispálra néha, VHK-ra mindig, színeztem a hajam kékre és rettenetesen boldogtalan voltam a lelkem mélyén. Pedig anyám minden egyes alkalommal értem jött, ha Pesterzsébetre is mentem, hajnal 2h-kor a koncert végén, mindegy volt, hívnom kellett és jött. 

És valahol milyen mázlista vagyok, hogy addigra már elváltak a szüleim, mert apám biztos nem engedett volna, milyen szerencse hogy akkoriban le se szart, mert így mehettem akárhova, csak anyám tudja, hogy hova. így nem lettem drogos. Mert totál nem volt mi ellen lázadni. Köszi, Anyu.

És ha már itt tartunk: nincs egy hónapja, hogy a múltkori bejegyzésemet írtam, de máris megtaláltam a választ, hogyan legyünk úgy önmagunk, hogy nem erőszakolunk meg senkit és semmit.

Sok szabadidőm nincs mostanában, ugyanis reggelenként, miután leadtam a lányomat az oviba, felcihelődöm egy nagy hátizsákkal és egy kék ikea táskával, fogom a hegedűm és eltaxizom másféle óvodákba. Mondjuk ilyenkor reggelente minden máshoz kedvem lenne, mint bábszínházat tartani, de amint kicsomagoltam a kellékeket, felvettem a jelmezt, izgatottság vesz rajtam erőt. Aztán amikor bejönnek a gyerekek kíváncsi szemekkel, akkor azt érzem: ez a legjobb. És az érzés marad. 

Ennyi figyelmet színházban még nem kaptam, mint ezektől a kiskölyköktől. 

Egyszóval majdnem negyven éves koromban jöttem rá, hogy tudok varázsolni. Ebben azért van perspektíva.

Most kezdem kapizsgálni, miért esik olyan nehezükre az anyáknak szülés után valamivel visszailleszkedniük a társadalomba. Az én anyámnak annyira nehéz volt, hogy nem is sikerült. Nevelgette a két gyerekét teljes önfeladással a munkája mellett, aztán most az unokáit terelgetni, tesóméknak hála, kétszer-háromszor egy héten. Oké, közben bejárta a fél világot a munkája kapcsán, megtanult bridzselni, ilyenek. De valahogy soha nem lett saját élete. Úgy értem, amiben kiteljesedhetett volna. 

És én most, ennyi idősen kezdem azt érezni, hogy mennyire, de mennyire megértem. A világ legkényelmesebb dolga, ha az ember nem akarja megváltani a világot. Ha feláldozhatja magát valakiért. Ha nem akar különösebb nyomot hagyni.

És ha született volna még egy gyerekem, talán könnyebben léphetnék én is anyám nyomába. Két saját meg két mostoha gyerek, egy férjjel való boldogság és egy nagy ház pont elég arra, hogy kitöltse az ember életét. De nem született. És egyre inkább kérdéses, hogy fog e. Tiktak, tiktak, ketyeg az óra. Idén leszek negyven. Úgyhogy egyre sürgetőbb az igény, hogy valamit kezdjek magammal, valamit, ami előremutat, ami karrier, ami önmegvalósítás, ami világmegváltás, aminek köze van ahhoz, ami a négy falon kívül történik. Amit úgy hívnak hogy társadalom. Ami kéne, hogy érdekeljen. 

De bazira nem tud. Ezerszer inkább nézem a Diótörőt a youtubeon a lányommal és válaszolok neki mind az ötmillió kérdésére egyszerre, mint hogy azzal foglalkozzam, hányan éheznek a világban, elnyomják e a nőket, lesz e kire szavazni a következő választásokon és hogy mi az új színházi trend.
Igen ám, de ha engem nem érdekel a társadalom, én sem érdeklem őt. Úgyhogy megerőszakolom magam és még az sem lehetetlen, hogy emberek közé (értsd: 18 év felettiek) megyek ezen a héten.

Tegnap mínusz húsz fok volt napközben, ma már csak mínusz öt, viszont szakad a hó - egyszóval minden, de minden adva van, hogy az égvilágon ne csináljak semmit. Ráadásul ezen a héten még főzési kötelezettségeimnek sem kell eleget tenni (emberem fiainak most anyás hete van). Úgyhogy mindjárt leülök a tévé elé és befejezem - nem, nem a Kínai negyedet, nem az Amarcordot, hanem a Bridget Jones bébijét. Úgy kell most ez nekem, mint egy falat kenyér.

Mentségemre legyen mondva vasárnap értünk vissza a "telelésből" (itt plusz egy hét a téli szünet) és olyan vagyok mint a mosott szar. Ezek a pesti utak mindig kikészítenek. No meg előtte az a kis szoftos szimultán betegeskedés. Éjszaka a lányom lázát figyeltem másfél óránként, nappal meg folyamatosan főztem a mézes teát, próbáltam nem ágynak esni és hallgattam, ahogy Emberem haldoklik. Igaz mind a hárman ugyanazt a köhögést produkáltuk, de azért ő elment a tüdőorvoshoz, mert neki biztos, de biztos tüdőgyulladása van. És abba - az internetes szakirodalom szerint - nem olyan nehéz belehalni. Az ötödik napon már egy kicsit kezdtem unni, de egész mostanáig nem lehetett leállni: karácsony, betegség, szülinapozás, utazás, szilveszterezés, megint utazás, utókarácsonyok, utószülinapok, és vissza haza. 

És most csend. CSEND! Nem üvölt két kiskamasz megállás nélkül, nem kell társasoznom a lányommal,  nem kell anyámmal vitatkozni, nem kell a sógornőm hisztijeit hallgatni, plusz az imádnivaló unokahúgomét (ha a sógornőm hisztizik, rögtön rákezdni a lánya), nem kell főzni, ajándékokat vásárolni, kényszeres programokat kitalálni, korcsolyázni mínusz 10 fokban, nem, nem, nem! Itthon, dupla zoknival, chai lattét iszogatva izgulhatok, kié Bridget Jones gyereke. Mondjuk egyértelmű.*

*Csak közben valaki vigye el tőlem ezt a mérhetetlen lelkiismeretfurdalást, hogy Emberem beleszakad a munkába, miközben én luxusmód pihegek a kanapén.