Én azt gondoltam, amikor az ember gyereket szül, akkor egy időre ki tudja zárni a halált az életéből. 

Valószínű így lett volna, ha mondjuk egy tizessel fiatalabb lennék. De nem így lett.

Bő egy hónap alatt elvesztettük a nagyapámat (94) és az unokatestvéremet (42). A nagyapám végtelen rosszul viselte az utolsó időket, veszekedett, kiabált, szétdobálta a dolgait. Mérges volt majdnem mindenkire, mondogatta a fiainak: "majd ha ott álltok a sírom mellett, akkor majd sírhattok és bánthatjátok". Szegénynek még az sem adatott meg, hogy sokáig szomorkodjunk miatta, mert átvette a helyét egy tragikusabb történet: az unokatesóm betegsége. Ő viszont fantasztikus volt: még arra is volt ereje, hogy a fotóblogját frissítse majdnem az utolsó napig. Üzenve nekünk ezzel, amiért rettenetesen hálás vagyok neki.

Én valahogy hiszek abban, hogy mindenkivel az történik a halála után, amiben éltében hitt, hogy fog történni. A nagymamámnak már nagyon elege volt, ő elhúzott innen jó hamar, valahová, ahová a már régebben elhunyt nagyapám lehet. A másik nagyapám valahol nagyon elégedett, ahogy egész életében az volt, ha dolgozhatott, ehetett jókat és hallgathatta az operáit.

Az unokatestvérem viszont nagyon is itt van és betölti a teret a szeretetével.

Nem is nagyon szeretnék tudatosulni azzal, hogy nincs, még a temetésére sem tudok elmenni, olyan messze lakott (Londonban). Azt sem tudom, hogy el tudnám e viselni.

Anyám persze mindent elkövet, hogy bűntudatom legyen és szarul érezzem magam emiatt. Lecsapta a telefont és nem vette fel a telefont egy hétig. 

Ahelyett, hogy örülne, hogy - a nagynénémmel ellentétben - neki még van lánya és az unokáinak anyja. Ahelyett, hogy örülne, hogy van még egy hat hónapos unokája, aki miatt nem tudok 12 órát utazni autón, buszon, repülővel, vonattal, és akit nem tudok 3 napon át végigrángatni egy vadidegen nagyvárosban. 

Az emberek, hogy öregszenek, egyre rémesebbek olykor. Akik egyedül élnek már régóta, meg szinte elviselhetetlenek.  Úgyhogy köszönöm anyámnak, hogy végtelen akaratosságával a gyász helyett nem érzek, csak végtelen dühöt irányában. 

(Oké, más árvák meg mondhatják ilyenkor, hogy örüljek, hogy van még anyám. Igazuk van.)