2017. augusztus 10., csütörtök

Hétfő reggel még minden olyan idillinek tűnt. A kávémat ittam miközben a lányom a Ben és Hollyt nézte az M2-n. Friss voltam és pihent, ráadásul végre reggel 8h-kor 35fok helyett csak 27 volt. Kreatívnak éreztem magam, tele energiával. Tervezgettem, hogy milyen vagány mód töltjük majd a napot.

Aztán elmentem a WCre és ott volt a vér. Csak egy kicsi folt. 
És akkor kezdődött a kálvária. Az csak egy kicsi vér, ennyi belefér. De aztán lett több. És aztán az orvos: nincs sok esély. És tegnap este, amikor valami furcsa távozott belőlem, akkor már biztos voltam benne, hogy a lányomnak soha, de soha nem lesz kistestvére. Mert amikor majdnem 40 évesen már másodszorra vetél el az ember, akkor hova? És legfőképp mikor?
És hogy ez bazira nem igazságos. Nem erről volt szó. Amikor az életemet terveztem 10 és 15 és 23 és 30 és 35 évesen, nem erről volt szó, hogy nekem egyke gyerekem lesz! 
Mert kivel fog majd társasozni, és kivel szapulják egymást, és kivel gyártanak slágerlistát esténként lefekvéskor a sötétben a gyerekszobában és kivel fog sakkozni és kit véd meg a nagyobbak ellen és kinek a kezét fogja majd a temetésemen??? 
És persze az is igaz, hogy végtelenül mázlista vagyok, amiért 36 évesen semmi próbálkozásra szültem, és lehet hogy nem baj, ha 40 évesen nem fogok 48 évesnek tűnni a kialvatlanságtól és nem fogunk éjjel-napal veszekedni az Emberemmel ugyanemiatt és nem kell összesen 4 gyerekre zoknit párosítanom és hogy mennénk ennyien síelni meg hogy fizetjük 4 gyereknek az egyetemet és mi van ha beleszakadunk.
Csak most bazira újra kell tervezni az életem és valahogy megbékélni azzal az Istennel vagy Sorssal vagy faszom tudja kivel, akivel nem ezt beszéltem meg anno.