térdig, könyökig látszol

Most dolgozom megint, próbálok. Ha a statisztikát nézzük, minden évre jut egy darab - elég szegényes, de legalább jut. Meg aztán úgysem ez a lényeg most, valami új van, ami eddig még sosem volt. De nyilván így van rendben, mint ahogy semmi sincs véletlenül, úgyhogy tegnap késődélután, ahogy utaztam haza vonaton a próbáról, egy közeli kisvárosból, eső után sütött a Nap és miután kiolvastam egy ismerőstől kunyerált múlt heti Magyar Narancsot (mekkora kincs itt a magyarországi liberális sajtótermék!) gondoltam hallgatok egy kis zenét, nem is akármit, hanem a My favourite things egyik jazzfeldolgozását a 20 közül ami megvan - úgymond hozzárendelve a pillanathoz a pillanatot. És hallgattam és néztem ki a az ablakon és láttam szivárványt meg futó őzeket és egy nagy mezei nyúl hátsó tappancsait szaladva át a repcén. És az állomáson az emberem várt, pedig meg se beszéltük, és nagyon örültem neki, de sajnos semmi se tökéletes, mert este megnéztük a Martin McDonagh új filmjét a Hét pszichopatát és jajj az nagy hiba volt. Úgyhogy nyuszikák meg őzek helyett megkínzott kommunista észak-koreaiakkal álmodtam, meg tengerparttal a Moszkva téren. Emberem is gyilkolt álmában, csak úgy folyt a vér.
És innen messziről nézve, a hegyek alól még kevésbé érteni, hogy minek ilyen filmeket csinálni és hogy miért tart oda a társadalom ahova.

ma vagy holnap vagy régen

Itt tegnap ért véget a román húsvét, május 1.-et hozzácsapva lett egy hosszúhétvége, kirándulásokkal, kosarazással és felfújható medencében fürdéssel a kertben. A gyerekek este sokáig fent maradhattak és reggel a kanapén ehették a tejbepelyhet, miközben közösen néztük a Vissza a jövőbét. És pont úgy éreztem magam, mint a bátyámmal régi nyarakon meg teleken a szünetekben, amikor még mi voltunk gyerekek és nekünk volt szünetünk és már elég nagyok voltunk hogy egyedül maradjunk a lakásban otthon és reggelente tévét néztünk, tévé után meg nekiálltam rajzolni vagy festeni vagy gyurmázni vagy verekedni a bátyámmal és aztán hazajöttek a szüleink és mindig csináltunk valamit közösen. Vagy csak simán lementem a ház elé és játszottam a többi lakótelepi gyerekkel, akiket kicsit lenéztem, mert ugyan barbiebabázni tökéletesen jól lehetett velük, de nem tudták 11 évesen hogy ki az a Elizabeth Barett-Browning, se azt hogy Jane Eyre, mert nem olvastak csíkos meg pöttyös könyveket.

És bár nem tudom hogy van e még egyáltalán pöttyös meg csíkos könyv, de most ebben a román húsvéti szünetben – bár tonnaszám gyártottam a melegszendvicseket a kakaókat és a mézes teákat, és a szüleim is messze vannak, - de olyan történt ami rég: egy kicsit én is gyerek lettem.