2017. április 21., péntek


Tegnap egész éjszaka zuhogott a hó. Reggelre kb 30 cm réteg csücsült az ágakon, a tavaszi rügyeken és a - húsvétkor spórolásból le nem szedett - nárciszokon. Aztán hóembert építettem a lányommal, hóembert, amilyet még soha. Három szintesen, sapkásat, szakállasat! Gyönyörűen hullott a hó, mint az amerikai filmekben karácsonykor, de nagyon nyomta a lelkemet a 30 centijével.
 
A nagymamám beteg. Amikor legutóbb láttam, egészen, ijesztően sárga volt. Hétfőn megműtik, és minden esély megvan rá, hogy jobban legyen, de én valahogy nem tudom elképzelni, hogy jobban lesz. És a halálát sem tudom. Itt ülök begörcsölve, agyalok a Nagymamámról, aki VAN, és nem tudok más igeidőben létezni vele kapcsolatban.
Végigcsináltam már két nagyszülő-halált. Még hátra van kettő. Felkészülni persze nem lehet, de ott motoszkál a kisagyamban, hogy minden múltbeli és jövőbeli fájdalom ellenére milyen végletesen mázlista vagyok, hogy ez nekem megadatott! Hogy négy ember közül mind a négy ilyen egészen sokáig jelen van (volt) az életemben.

És nem pont ezért, de közben eszembe jutok saját magam is, aki idén lesz 40 éves. És bár gond nélkül felveszem még a miniszoknyát és balettozom a lányommal a nappaliban pizsamában, de komolyan gondolom, hogy ez által a szám által közelebb került hozzám is a halál, a saját halálom. Mert innentől kezdve bármi jöhet. És ez nagyon furcsa érzés.



2017. március 24., péntek

Arra integettem ahol gondoltam van Isten

Tegnap lett volna nemtudomhányéves Kaszás Attila*
Van néhány sztorim róla. Kicsi aprócskák. Nem nagyon meséltem még senkinek, mert talán csak nekem fontosak. 
Például hogy mielőtt nem ismertem, nem tartottam túl jó színésznek. Ehhez képest később tőle tanultam meg beszélni a színpadon. Egyszerűen csak rám nézett, mondta a szövegét valami végtelen természetességgel és lehetetlen volt hazugsággal válaszolni rá. És akkor ráéreztem az ízére, hogy miről is szól ez az egész. (Esküszöm, hogy rengeteg színész máig nem tudja.)
Aztán volt egy mondatom, amit mindig nagy harciassággal mondtam el. Erre ő huncutul összehunyorította a szemét és nézett. Persze a szerepe szerint. Én meg erre mindig elpirultam, persze a szerepem szerint, és a szerepben totál ott voltam én, és akkor az volt még egy lecke. Hogy beletettem a pirulást. Azaz magamat.

Máig szégyelltem hogy egyszer beszóltam neki. Álltunk a takarásban, jelenés előtt. Jaj de nincs kedvem - sóhajtotta csak úgy a levegőbe. Van olyan, hogy a cipésznek nincs kedve cipőt talpalni. A színésznek meg bemenni a színpadra.

Akkor minek csinálod? - kérdeztem tőle reflexből, mert nemcsak színpadon, az életben is olyan természetesen és közvetlen létezett. Nem válaszolt, mintha elgondolkodott volna, hogy tényleg, minek. 

És én azóta is azon agyalok,  hogy ki a fene vagyok, ki a fene voltam akkor, huszoniksz évesen, hogy elgondolkodtassam Kaszás Attilát, hogy minek csinálja. 

*halálának 10. évfordulója

2017. február 16., csütörtök

mit csinál áramkörben a bagolytoll

Időutazó lettem. Mondjuk nem egyedül, kellett hozzá segítség, egy lemez a Kispáltól: a Föld, kaland, ilyesmi. 
Rájuk kaptam az utóbbi időben, karácsony előtt és után, amikor a bejgliket izzattam le a konditerem futópadján, őket hallgattam a youtubeon mindenféle koncertfelvételeken. Aztán elolvastam a Lovasi könyvet.

Aztán egy nap, az ovi felé sétálva elindítottam a fent nevezett lemezt, amit igen, kb 24 éve nem hallgattam, és hirtelen meg kellett kapaszkodnom. A dohánygyári út magas fái alól hirtelen az Almássy téren találtam magam, 1993-ban. Szoros, fekete farmerban, kitaposott bakkancsban, bő ingben, kiengedett, hatalmas fekete hajsörényemmel. Szemüvegem azt hiszem akkor már nem volt. Álltam a teremben a barátnőmmel, vagy az unokatestvéreimmel, lényegtelen, szólt a Kispál gitárjátéka, Lovasi üvöltötte hogy "ugye, ugye összeszorul a szíved, ugye ugye összeszorul a szád" és nekem össze volt szorulva mind a kettő, 16 évesen, mert fogalmam sem volt, mit keresek ott, de arról se, hol kéne keresnem azt, amit. Úgyhogy jártam koncertekről koncertekre, Kispálra néha, VHK-ra mindig, színeztem a hajam kékre és rettenetesen boldogtalan voltam a lelkem mélyén. Pedig anyám minden egyes alkalommal értem jött, ha Pesterzsébetre is mentem, hajnal 2h-kor a koncert végén, mindegy volt, hívnom kellett és jött. 

És valahol milyen mázlista vagyok, hogy addigra már elváltak a szüleim, mert apám biztos nem engedett volna, milyen szerencse hogy akkoriban le se szart, mert így mehettem akárhova, csak anyám tudja, hogy hova. így nem lettem drogos. Mert totál nem volt mi ellen lázadni. Köszi, Anyu.

És ha már itt tartunk: nincs egy hónapja, hogy a múltkori bejegyzésemet írtam, de máris megtaláltam a választ, hogyan legyünk úgy önmagunk, hogy nem erőszakolunk meg senkit és semmit.

Sok szabadidőm nincs mostanában, ugyanis reggelenként, miután leadtam a lányomat az oviba, felcihelődöm egy nagy hátizsákkal és egy kék ikea táskával, fogom a hegedűm és eltaxizom másféle óvodákba. Mondjuk ilyenkor reggelente minden máshoz kedvem lenne, mint bábszínházat tartani, de amint kicsomagoltam a kellékeket, felvettem a jelmezt, izgatottság vesz rajtam erőt. Aztán amikor bejönnek a gyerekek kíváncsi szemekkel, akkor azt érzem: ez a legjobb. És az érzés marad. 
Ennyi figyelmet színházban még nem kaptam, mint ezektől a kiskölyköktől. 
Egyszóval majdnem negyven éves koromban jöttem rá, hogy tudok varázsolni. Ebben azért van perspektíva.

2017. január 26., csütörtök


Most kezdem kapizsgálni, miért esik olyan nehezükre az anyáknak szülés után valamivel visszailleszkedniük a társadalomba. Az én anyámnak annyira nehéz volt, hogy nem is sikerült. Nevelgette a két gyerekét teljes önfeladással a munkája mellett, aztán most az unokáit terelgetni, tesóméknak hála, kétszer-háromszor egy héten. Oké, közben bejárta a fél világot a munkája kapcsán, megtanult bridzselni, ilyenek. De valahogy soha nem lett saját élete. Úgy értem, amiben kiteljesedhetett volna. 
És én most, ennyi idősen kezdem azt érezni, hogy mennyire, de mennyire megértem. A világ legkényelmesebb dolga, ha az ember nem akarja megváltani a világot. Ha feláldozhatja magát valakiért. Ha nem akar különösebb nyomot hagyni.
És ha született volna még egy gyerekem, talán könnyebben léphetnék én is anyám nyomába. Két saját meg két mostoha gyerek, egy férjjel való boldogság és egy nagy ház pont elég arra, hogy kitöltse az ember életét. De nem született. És egyre inkább kérdéses, hogy fog e. Tiktak, tiktak, ketyeg az óra. Idén leszek negyven. Úgyhogy egyre sürgetőbb az igény, hogy valamit kezdjek magammal, valamit, ami előremutat, ami karrier, ami önmegvalósítás, ami világmegváltás, aminek köze van ahhoz, ami a négy falon kívül történik. Amit úgy hívnak hogy társadalom. Ami kéne, hogy érdekeljen. 
De bazira nem tud. Ezerszer inkább nézem a Diótörőt a youtubeon a lányommal és válaszolok neki mind az ötmillió kérdésére egyszerre, mint hogy azzal foglalkozzam, hányan éheznek a világban, elnyomják e a nőket, lesz e kire szavazni a következő választásokon és hogy mi az új színházi trend.
Igen ám, de ha engem nem érdekel a társadalom, én sem érdeklem őt. Úgyhogy megerőszakolom magam és még az sem lehetetlen, hogy emberek közé (értsd: 18 év felettiek) megyek ezen a héten.

2017. január 11., szerda

Tegnap mínusz húsz fok volt napközben, ma már csak mínusz öt, viszont szakad a hó - egyszóval minden, de minden adva van, hogy az égvilágon ne csináljak semmit. Ráadásul ezen a héten még főzési kötelezettségeimnek sem kell eleget tenni (emberem fiainak most anyás hete van). Úgyhogy mindjárt leülök a tévé elé és befejezem - nem, nem a Kínai negyedet, nem az Amarcordot, hanem a Bridget Jones bébijét. Úgy kell most ez nekem, mint egy falat kenyér.
Mentségemre legyen mondva vasárnap értünk vissza a "telelésből" (itt plusz egy hét a téli szünet) és olyan vagyok mint a mosott szar. Ezek a pesti utak mindig kikészítenek. No meg előtte az a kis szoftos szimultán betegeskedés. Éjszaka a lányom lázát figyeltem másfél óránként, nappal meg folyamatosan főztem a mézes teát, próbáltam nem ágynak esni és hallgattam, ahogy Emberem haldoklik. Igaz mind a hárman ugyanazt a köhögést produkáltuk, de azért ő elment a tüdőorvoshoz, mert neki biztos, de biztos tüdőgyulladása van. És abba - az internetes szakirodalom szerint - nem olyan nehéz belehalni. Az ötödik napon már egy kicsit kezdtem unni, de egész mostanáig nem lehetett leállni: karácsony, betegség, szülinapozás, utazás, szilveszterezés, megint utazás, utókarácsonyok, utószülinapok, és vissza haza. 

És most csend. CSEND! Nem üvölt két kiskamasz megállás nélkül, nem kell társasoznom a lányommal,  nem kell anyámmal vitatkozni, nem kell a sógornőm hisztijeit hallgatni, plusz az imádnivaló unokahúgomét (ha a sógornőm hisztizik, rögtön rákezdni a lánya), nem kell főzni, ajándékokat vásárolni, kényszeres programokat kitalálni, korcsolyázni mínusz 10 fokban, nem, nem, nem! Itthon, dupla zoknival, chai lattét iszogatva izgulhatok, kié Bridget Jones gyereke. Mondjuk egyértelmű.*


*Csak közben valaki vigye el tőlem ezt a mérhetetlen lelkiismeretfurdalást, hogy Emberem beleszakad a munkába, miközben én luxusmód pihegek a kanapén.

2016. december 22., csütörtök

Amikor oviba adtam a lányom, még nem tudtam mi vár rá. Csak reménykedtem, hogy messze nem olyan lesz, mint az én gyerekkoromban, amikoris még bőven ráütött a popómra a dadus néni a bölcsiben, ha túl sokáig ültem a bilin, vagy büntetést kaptam már nagy ovisként, amiért nem tudtam ebéd után elaludni. Az egyik ovistársam folyamatosan fenyegetett, hogy az apja rendőr és megöli a családom. De senki nem szólt neki érte. Egyszóval rettenet volt. Életemben először (és kb utoljára) akkor hazudgattam a szüleimnek. "Rosszul érzem magam", "Fáj a hasam", ilyenek. Csak hogy ne kelljen menni.
Szóval nekem ezek az emlékek maradtak meg Ratkó korszakos gyerekkoromból, a szocializmus fénykorából. És bár sejtettem, hogy a nevelés kapott némi liberális ízt azóta az oktatási intézményekben is, de nem gondoltam hogy egy ovi lehet ekkora élmény. Főleg, ha Waldorf. 
És azt sem gondoltam, hogy majd pont az ovi fogja nekem megmutatni, milyen is az igazi karácsony. 
Ezzel a Jézus nevű fickóval én soha nem tudtam mit kezdeni, ergo a születése sem hatott meg különösképpen. De mióta az óvó néni megengedte, hogy reggelente én is beüljek a csoportba egy negyed órára karácsonyi dalokat énekelni, kezdett összeállni a kép. Az énekek nagy részét nem ismerem, valszeg ilyen erdélyi népdalok és gyönyörűek. Ülünk, lányom az ölemben, a kicsi székeken az a néhány ovis, aki korábban érkezik, az asztal közepén gyertya ég és az alatt a 10-15 perc alatt megérzem, hogy miről is szólhatott anno párezer éve ez az ünnep. És konkrétan Jézushoz nincs köze, sőt, valami pogány ízt érzek a levegőben és spirituális megtisztulást, miközben szól a "Betlehemnek városában" és a többi, és ezért nem, nem kell plázákban tülekedve agyon-nyomni egymást ajándékokért, meg hullafáradtan izzadni a töltött káposzta elkészítése fölött. 
Ma lesz az ünnep, ahol a gyerekek a spirálon átmennek és még fényképezni sem szabad. És aztán 25.-én este otthon hagyom a gyermeket a szitternek (ha találok), és szokás szerint elmegyünk kántálni, mindenféle családokhoz, kapunk sütit meg piát, és aztán valamelyik családnál összegyűlünk és éjszakába nyúlóan töltött káposztát eszünk. (ööö, az éjszakába nyúlóan nekem kb este 10h-ig bezáróant jelent)
Tavaly hozzánk is jöttek énekelni, és nem gondoltam volna, hogy ez egy sima formán túl jelent valamit. Hát jelentett, Meg az összes többi is.
Pestről milyen messze van az egyszerű boldogság, én feleim. Ki gondolta valaha, hogy Erdélyig kell eljönni érte?

2016. november 28., hétfő

Tegnap bemutattam a bábszínházam. Azt hiszem a lehetőségekhez képest 100%-os volt a siker: csillogó szemű gyerekek és felnőttek, és egyáltalán nem égtem be, mint vártam. Emberem annyira izgult, hogy nem találta a telefonján a fényképezőgombot. A lányom szuperül viselkedett féltestvérei mellett, csak egyszer szólt be csiling-hangján, hogy "Anyu!". Volt egy szuper kissrác, aki mindenre tündéri mód reagált. Saved my life.
A terembérletet mindenesetre ki tudtuk fizetni a hozzájárulásokból, még maradt is kb 1700Ft-nyi lej! Emberem 12 éves kisebbik fia egyből transzba esett, és kiszámolta, ha minden nap tartok egy előadást óvodákban/iskolákban minimális belépti díjért, havi 300ezer ft-nyit is megkereshetek. Tuti közgazdász lesz a gyerek. De legalább lesz miből fizetni az egyetemét.

Mindezeket a történéseket egy hét pánikkal vegyes mélydepresszió előzte meg, amikoris ezek a kérdések köröztek a fejemben végtelenítve:
- Ki vagyok én???
- Kit érdekel, amit csinálok?
- Ha nem érdekel senkit, miért költöttem el kb 20ezer Ft-nyit és miért töltöttem el kb. 500 órát jelmezvarrással, darab-írással, hegedűgyakorlással, Kántor Péterrel való emailezéssel, WCpapír guriga és bab-ritmushangszerek készítésével?
- Honnan veszem a bátorságot, hogy egyes egyedül színházi előadást csináljak? Ki a fene vagyok én?
és kezdődik előlről, stbstb.

Most persze megnyugodtam, és bár biztosan tudom, hogy komoly piaci rés van errefele a kortárs verses interaktív zenepedagógiai bábelőadásokban, és bár az előadásom működőképes, de a kapcsolati tőkém még nem oly bő, hogy azt a havi 300ezret meg is keressem. És a székelyföldi mentalitást illetően kételyeim vannak afelől is, hogy így ismeretlenül nyitott ajtókat döntetnék.