2017. augusztus 10., csütörtök

Hétfő reggel még minden olyan idillinek tűnt. A kávémat ittam miközben a lányom a Ben és Hollyt nézte az M2-n. Friss voltam és pihent, ráadásul végre reggel 8h-kor 35fok helyett csak 27 volt. Kreatívnak éreztem magam, tele energiával. Tervezgettem, hogy milyen vagány mód töltjük majd a napot.

Aztán elmentem a WCre és ott volt a vér. Csak egy kicsi folt. 
És akkor kezdődött a kálvária. Az csak egy kicsi vér, ennyi belefér. De aztán lett több. És aztán az orvos: nincs sok esély. És tegnap este, amikor valami furcsa távozott belőlem, akkor már biztos voltam benne, hogy a lányomnak soha, de soha nem lesz kistestvére. Mert amikor majdnem 40 évesen már másodszorra vetél el az ember, akkor hova? És legfőképp mikor?
És hogy ez bazira nem igazságos. Nem erről volt szó. Amikor az életemet terveztem 10 és 15 és 23 és 30 és 35 évesen, nem erről volt szó, hogy nekem egyke gyerekem lesz! 
Mert kivel fog majd társasozni, és kivel szapulják egymást, és kivel gyártanak slágerlistát esténként lefekvéskor a sötétben a gyerekszobában és kivel fog sakkozni és kit véd meg a nagyobbak ellen és kinek a kezét fogja majd a temetésemen??? 
És persze az is igaz, hogy végtelenül mázlista vagyok, amiért 36 évesen semmi próbálkozásra szültem, és lehet hogy nem baj, ha 40 évesen nem fogok 48 évesnek tűnni a kialvatlanságtól és nem fogunk éjjel-napal veszekedni az Emberemmel ugyanemiatt és nem kell összesen 4 gyerekre zoknit párosítanom és hogy mennénk ennyien síelni meg hogy fizetjük 4 gyereknek az egyetemet és mi van ha beleszakadunk.
Csak most bazira újra kell tervezni az életem és valahogy megbékélni azzal az Istennel vagy Sorssal vagy faszom tudja kivel, akivel nem ezt beszéltem meg anno.

2017. június 30., péntek

Nyár van, Két hete ovis szünet, még cirka két és fél hónapig. Itt, Rómániában. Hogy melyik dolgozó szülő mit kezd ez idő alatt a gyerekeivel, azt az illetékes hatóságok magasról leszarják. Milyen jó, hogy én nem dolgozom! Vagy legalábbis nem napi 8 órában akárhol. És itthonról sem sokat, valljuk be. Izé, mármint olyan munkát, ami fizet. Az elmúlt 3 hétben például minden áldott nap főztem minimum két fogást öt, azaz öt emberre + az ezzel járó FOLYAMATOS, tényleg folyamatos konyhai teendők. Plusz persze mosás, elpakolás, takarítás, lányom abajgatása. 
De most, hogy Emberem fiai átköltöztek az anyukájukhoz és a mirelit kukorica és mirelit fasírt pont megteszi ebédre a lányomnak és nekem, és néha, amikor még ki is tudom magam aludni éjszaka és nem reggel 6h-kor ébredek arra, hogy Aaaaanyuuuuu! Aaaaanyuuuu!, újra érzem azt a felhőtlen, felelőtlen boldogságot, amit azóta nem éreztem, mióta megtudtam, hogy a lányom a hasamban van. 
Az érzés, amikor minden lehetséges és nincs gondom semmire. Olyan, mint az ember első napja a tengeren. Hullámokra ráfekszik, és kész. Minden más nem az ő gondja. 

Úgyhogy most én is igyekszem minél tovább rajta maradni ezeken a hullámokon. Még ha messze is a tenger.

2017. június 22., csütörtök


Még mindiig nem találtam semmiféle spirituális utat a Nagymamámhoz. Egy zacskó mélyéről ugyan felbukkant a pillangós hálóinge, amit valamiért nekem ajándékozott nem is annyira rég. Nem emlékszem hogy kértem volna, de talán említettem egyszer, hogy a szívemhez nőtt.
Gyerekkoromban, amikor  néha náluk aludtam és már megágyazott az előszobában mindkét ágyon (egyiket magának, másikat nekem, Nagyapám bent az egyik szobában, Dédmamám a másikban, hogy a bátyám hol volt, nem tudom), a konyhában égett a villany, rajta az a puha narancssárga pamut hálóing, középen a kék pillangóval. A kezét krémezte, jó alaposan, jó sokáig - ez az esti rituálé része volt évtizedeken keresztül. 
A hálóingben még fellelem az öblítőjének az illatát - az ő illatát.

És ott vannak még a befőttek. Halála előtt két héttel hoztam tőle pár üveggel, anyám javaslatára. Örülni fog ha kérsz, mondta. (Mondjuk én is örültem, csak nem mertem addig kérni. Drága mulatság egy ilyen készlet.) Végignéztem akkor a kamrában a csodálatos sormintát alkotó üvegek között - barack, eper, meggy, lekvár, kompót, pritaminkrém - és üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Hogy akkor ennek vége. A befőttek maradnak, ő megy majd, nemsoká. 
De legalább a befőttek maradtak. És amikor kanalazok a szilvalekvárból, vagy a főni feltett rizsbe teszem ízesítésként a pritaminkrémet (csakis a halála óta, ahogyan ő tette anno), akkor angyalok kis harangokon csilingelnek a magasból.

Igen, talán ez lesz az út. Karácsonykor halászlevet főzni (vagy megpróbálni), jövő nyáron eperlekvárt. Ha elfogy a pritamin, eltenni még.

Milyen furcsa. Amikor skyepon hívtam sokszor, azt gondoltam, azért hívom, hogy ő örüljön. Hogy ne legyen egyedül. És most kiderült, hogy pont fordítva volt. 

2017. május 17., szerda


A lányom mostanában visszatért csecsemőkori igényeihez, ergo: nem hajlandó egyedül elaludni. Szerencsére már nem kell  fáradhatatlanul se vertikális, se horizontális mozgást végezni vele a nagyszobában (le fel rázogatni, miközben szaladunk vele körben úgy vagy egy órán át), elég lefeküdni mellé és fogni a kezét. Ami elveim ellen van, mert ismerek gyereket, aki 13 évesen még mindig csak az anyjával tud elaludni, De ugyanakkor olyan kellemes is! Még pár mondatban megbeszéljük a nap történéseit, pl. hogy miért kapott dührohamot fürdés után, meg hogy ugye milyen kedves a Nagyi? kérdezem, mire Ő: igen, nagyon kedves a Nagymama - mire én elkezdek sírni, mert a Nagymama az az én Nagymamám, vagyis csak volt, a Nagyi meg az ő nagymamája, aki még van, szerencsére. Erre Ő: Miért vagy szomorú, a Dédi miatt? Igen, kisbabám, mondom én, aztán mély csend. Szuszi. Én meg még mielőtt kimennék a szobájából, előbb összesirdogálom megint a fejem alatt párnaként odagyűrt plüssállatokat. Megőrülök a tehetetlenségtől. Kell hogy legyen valami égi skype, amin újra tudunk beszélni. A szellemidézéstől félek, pedig az is egy opció. Még régen, vagy 15 évvel ezelőtt nem sokkal a halála után megjelent a másik nagymamám, ott állt a szoba közepén, éjszaka, éreztem amikor kimentem pisilni. Nem volt neki külseje, csak egy mással össze nem hasonlítható energiatömege. Máig nem tudom, mit akart.
De valahogy az az érzésem, hogy ez a nagymamám nagyon gyorsan elhúzott. Alig várta, hogy eltűnhessen. Nem azért csinálta magának a hasnyálmirigy rákot meg a cukorbajt, hogy utána még napokig itt dekkoljon és kísértgessen a földön. Sietett a nagypapámhoz, aki nélkül az utolsó 9 évben nem talált magára. 
Csak közben meg mi is itt vagyunk, Nagymama! És bazira hiányzol. Legalább lebbentsd meg a függönyt, hogy ne őrüljek meg. Irj már egy égi emailt. Minden rendben velünk, ne sírjatok, puszi: Nagymama.
Légyszi, légyszi.

2017. május 10., szerda


Holnap lesz a Nagymamám temetése. Lépésről lépésre szoktatom magam hozzá a nemlevéséhez, de még mindig rengeteg a hárítás. Pedig lementem a szuterénbe, megnéztem a befőtteket, meglocsoltam a virágokat, elolvastam az asztalon ottfelejtett cetlin a girbegurba kézírását, éreztem az öblítő illatát, és bár kizokogtam magam Anyám vállán, valahogy mégis ott volt még, nagyon is. Lélekmelengetően ott.
Még most is itt van, és holnap főleg ott lesz, róla fog szólni a nap, róla beszél a rokonság, érte, miatta sír majd mindenki, de rettegve félek, hogy mi lesz azután? Amikor jönnek a hétköznapok? Akkor hol lesz a Nagymamám? Amikor szép lassan megszokjuk majd a létezése hiányát, mint ahogy a Nagyapámét, a Nagybátyámét, a másik Nagymamámét is megszoktuk anno. És ugyanígy lesz majd egyszer velünk is. 
Ebbe belegondolva nem értem, hogy minek van ez az élet. Ha ilyen kurta rövid. Amikor gyerek voltam, minden olyan messze volt. Mi lesz majd, ha felnőtt leszek. Mi lesz majd, ha lesznek gyerekeim. Mi lesz majd, ha meghal mindkét nagymamám és mindkét nagyapám.
Még hátravan egy, egy nagypapa. De rohadtul nem tudom így se, mi van.

2017. május 2., kedd

az egyet aki meghalt


Szombat délután vártam a telefont, hogy csörögjön. Úgy vártam, mint régen, amikor szerelmes voltam bizonytalan viszonzással, és minden egyes nem válaszolt sms-t halálosnak éltem meg. 
18h előtt kicsivel az órámra néztem, és akkor már tudtam, hogy vége. Belémnyilallott az az ismerős érzés, amit anno havonta, hetente éltem meg: kész, vége, elhagytak.
18h után kicsivel felhívtam anyámat, aki maga is hasonló állapotban volt. Aztán este 8h-kor elment Emberem a fiaival bulizni, én meg lefektettem a lányom. Melléfeküdtem, és mialatt vártam, hogy elaludjon, telesírtam a fejem alatt lévő plüssállatait. Egész gyorsan felvette azt a lassú, ritmusos szuszogást, amit alvás közben produkálni tudott, aztán mentem a dolgomra. Bőgtem, tévéztem, olvastam az új Nádas Pétert és akkor végre megnyugodtam. 
22h-kor épp indultam volna aludni, amikor épp észrevettem a lenémított telefonon, hogy a bátyám visszahívott. Konkrétumokat akartam volna tőle, de ő se tudott mit mondani. 
22.10h-kor befeküdtem az ágyba a sírógörcsömmel egyetemben. 
És kb 22.15h körül arra jutottam, ennek nincs értelme, jobb lesz megnyugodni. És akkor nagyon gyorsan elaludtam. 
És körülbelül abban a pillanatban aludhatott el a Nagymamám is. Örökre.

Amibe ha belegondolok, az őrület kerülget. Úgyhogy egyelőre nem gondolok bele. Elég lesz majd akkor, amikor Pestre érve elmegyünk hozzá, lemegyek a szuterénba és meglátom a kamrában a tökéletes szimmetriával elrendezett, üdítő szinekben pompázó lekvár és befőtt rengeteget. A szemüvegét az éjjeliszekrényen. A virágokat, amiket már nem locsol. Az otthonkáit. A girbe gurba kézírását egy ottfelejtett cetlin.

A halála tudatánál még őrjítőbb a lakás. Hogy ott áll, üresen. Se Nagyapa, se Nagymama benne.

Gondolatban ott vagyok hajnalonta félálomban, amikor nem tudok aludni. Bemegyek az előszobába, onnan a szobába, a hálószobába, le a szuterénbe, fel a fürdőbe, a konyhába és onnan vissza az előszobába. És már nem mondja senki, hogy "aranyom". Vagy "anyám". Esetleg szórakozottabb pillanataiban: "apám". 
És gondolatban ott sétálva az üres lakásban, akkor fáj a legelviselhetetlenebbül. El nem tudom képzelni, anyám hogy bírja.

2017. április 21., péntek

s volt is ott valaki hátul a sötétbe


Tegnap egész éjszaka zuhogott a hó. Reggelre kb 30 cm réteg csücsült az ágakon, a tavaszi rügyeken és a - húsvétkor spórolásból le nem szedett - nárciszokon. Aztán hóembert építettem a lányommal, hóembert, amilyet még soha. Három szintesen, sapkásat, szakállasat! Gyönyörűen hullott a hó, mint az amerikai filmekben karácsonykor, de nagyon nyomta a lelkemet a 30 centijével.
 

A nagymamám beteg. Amikor legutóbb láttam, egészen, ijesztően sárga volt. Hétfőn megműtik, és minden esély megvan rá, hogy jobban legyen, de én valahogy nem tudom elképzelni, hogy jobban lesz. És a halálát sem tudom. Itt ülök begörcsölve, agyalok a Nagymamámról, aki VAN, és nem tudok más igeidőben létezni vele kapcsolatban.
Végigcsináltam már két nagyszülő-halált. Még hátra van kettő. Felkészülni persze nem lehet, de ott motoszkál a kisagyamban, hogy minden múltbeli és jövőbeli fájdalom ellenére milyen végletesen mázlista vagyok, hogy ez nekem megadatott! Hogy négy ember közül mind a négy ilyen egészen sokáig jelen van (volt) az életemben.

És nem pont ezért, de közben eszembe jutok saját magam is, aki idén lesz 40 éves. És bár gond nélkül felveszem még a miniszoknyát és balettozom a lányommal a nappaliban pizsamában, de komolyan gondolom, hogy ez által a szám által közelebb került hozzám is a halál, a saját halálom. Mert innentől kezdve bármi jöhet. És ez nagyon furcsa érzés.