2017. június 22., csütörtök


Még mindiig nem találtam semmiféle spirituális utat a Nagymamámhoz. Egy zacskó mélyéről ugyan felbukkant a pillangós hálóinge, amit valamiért nekem ajándékozott nem is annyira rég. Nem emlékszem hogy kértem volna, de talán említettem egyszer, hogy a szívemhez nőtt.
Gyerekkoromban, amikor  néha náluk aludtam és már megágyazott az előszobában mindkét ágyon (egyiket magának, másikat nekem, Nagyapám bent az egyik szobában, Dédmamám a másikban, hogy a bátyám hol volt, nem tudom), a konyhában égett a villany, rajta az a puha narancssárga pamut hálóing, középen a kék pillangóval. A kezét krémezte, jó alaposan, jó sokáig - ez az esti rituálé része volt évtizedeken keresztül. 
A hálóingben még fellelem az öblítőjének az illatát - az ő illatát.

És ott vannak még a befőttek. Halála előtt két héttel hoztam tőle pár üveggel, anyám javaslatára. Örülni fog ha kérsz, mondta. (Mondjuk én is örültem, csak nem mertem addig kérni. Drága mulatság egy ilyen készlet.) Végignéztem akkor a kamrában a csodálatos sormintát alkotó üvegek között - barack, eper, meggy, lekvár, kompót, pritaminkrém - és üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Hogy akkor ennek vége. A befőttek maradnak, ő megy majd, nemsoká. 
De legalább a befőttek maradtak. És amikor kanalazok a szilvalekvárból, vagy a főni feltett rizsbe teszem ízesítésként a pritaminkrémet (csakis a halála óta, ahogyan ő tette anno), akkor angyalok kis harangokon csilingelnek a magasból.

Igen, talán ez lesz az út. Karácsonykor halászlevet főzni (vagy megpróbálni), jövő nyáron eperlekvárt. Ha elfogy a pritamin, eltenni még.

Milyen furcsa. Amikor skyepon hívtam sokszor, azt gondoltam, azért hívom, hogy ő örüljön. Hogy ne legyen egyedül. És most kiderült, hogy pont fordítva volt. 

2017. május 17., szerda


A lányom mostanában visszatért csecsemőkori igényeihez, ergo: nem hajlandó egyedül elaludni. Szerencsére már nem kell  fáradhatatlanul se vertikális, se horizontális mozgást végezni vele a nagyszobában (le fel rázogatni, miközben szaladunk vele körben úgy vagy egy órán át), elég lefeküdni mellé és fogni a kezét. Ami elveim ellen van, mert ismerek gyereket, aki 13 évesen még mindig csak az anyjával tud elaludni, De ugyanakkor olyan kellemes is! Még pár mondatban megbeszéljük a nap történéseit, pl. hogy miért kapott dührohamot fürdés után, meg hogy ugye milyen kedves a Nagyi? kérdezem, mire Ő: igen, nagyon kedves a Nagymama - mire én elkezdek sírni, mert a Nagymama az az én Nagymamám, vagyis csak volt, a Nagyi meg az ő nagymamája, aki még van, szerencsére. Erre Ő: Miért vagy szomorú, a Dédi miatt? Igen, kisbabám, mondom én, aztán mély csend. Szuszi. Én meg még mielőtt kimennék a szobájából, előbb összesirdogálom megint a fejem alatt párnaként odagyűrt plüssállatokat. Megőrülök a tehetetlenségtől. Kell hogy legyen valami égi skype, amin újra tudunk beszélni. A szellemidézéstől félek, pedig az is egy opció. Még régen, vagy 15 évvel ezelőtt nem sokkal a halála után megjelent a másik nagymamám, ott állt a szoba közepén, éjszaka, éreztem amikor kimentem pisilni. Nem volt neki külseje, csak egy mással össze nem hasonlítható energiatömege. Máig nem tudom, mit akart.
De valahogy az az érzésem, hogy ez a nagymamám nagyon gyorsan elhúzott. Alig várta, hogy eltűnhessen. Nem azért csinálta magának a hasnyálmirigy rákot meg a cukorbajt, hogy utána még napokig itt dekkoljon és kísértgessen a földön. Sietett a nagypapámhoz, aki nélkül az utolsó 9 évben nem talált magára. 
Csak közben meg mi is itt vagyunk, Nagymama! És bazira hiányzol. Legalább lebbentsd meg a függönyt, hogy ne őrüljek meg. Irj már egy égi emailt. Minden rendben velünk, ne sírjatok, puszi: Nagymama.
Légyszi, légyszi.

2017. május 10., szerda


Holnap lesz a Nagymamám temetése. Lépésről lépésre szoktatom magam hozzá a nemlevéséhez, de még mindig rengeteg a hárítás. Pedig lementem a szuterénbe, megnéztem a befőtteket, meglocsoltam a virágokat, elolvastam az asztalon ottfelejtett cetlin a girbegurba kézírását, éreztem az öblítő illatát, és bár kizokogtam magam Anyám vállán, valahogy mégis ott volt még, nagyon is. Lélekmelengetően ott.
Még most is itt van, és holnap főleg ott lesz, róla fog szólni a nap, róla beszél a rokonság, érte, miatta sír majd mindenki, de rettegve félek, hogy mi lesz azután? Amikor jönnek a hétköznapok? Akkor hol lesz a Nagymamám? Amikor szép lassan megszokjuk majd a létezése hiányát, mint ahogy a Nagyapámét, a Nagybátyámét, a másik Nagymamámét is megszoktuk anno. És ugyanígy lesz majd egyszer velünk is. 
Ebbe belegondolva nem értem, hogy minek van ez az élet. Ha ilyen kurta rövid. Amikor gyerek voltam, minden olyan messze volt. Mi lesz majd, ha felnőtt leszek. Mi lesz majd, ha lesznek gyerekeim. Mi lesz majd, ha meghal mindkét nagymamám és mindkét nagyapám.
Még hátravan egy, egy nagypapa. De rohadtul nem tudom így se, mi van.

2017. május 2., kedd

az egyet aki meghalt


Szombat délután vártam a telefont, hogy csörögjön. Úgy vártam, mint régen, amikor szerelmes voltam bizonytalan viszonzással, és minden egyes nem válaszolt sms-t halálosnak éltem meg. 
18h előtt kicsivel az órámra néztem, és akkor már tudtam, hogy vége. Belémnyilallott az az ismerős érzés, amit anno havonta, hetente éltem meg: kész, vége, elhagytak.
18h után kicsivel felhívtam anyámat, aki maga is hasonló állapotban volt. Aztán este 8h-kor elment Emberem a fiaival bulizni, én meg lefektettem a lányom. Melléfeküdtem, és mialatt vártam, hogy elaludjon, telesírtam a fejem alatt lévő plüssállatait. Egész gyorsan felvette azt a lassú, ritmusos szuszogást, amit alvás közben produkálni tudott, aztán mentem a dolgomra. Bőgtem, tévéztem, olvastam az új Nádas Pétert és akkor végre megnyugodtam. 
22h-kor épp indultam volna aludni, amikor épp észrevettem a lenémított telefonon, hogy a bátyám visszahívott. Konkrétumokat akartam volna tőle, de ő se tudott mit mondani. 
22.10h-kor befeküdtem az ágyba a sírógörcsömmel egyetemben. 
És kb 22.15h körül arra jutottam, ennek nincs értelme, jobb lesz megnyugodni. És akkor nagyon gyorsan elaludtam. 
És körülbelül abban a pillanatban aludhatott el a Nagymamám is. Örökre.

Amibe ha belegondolok, az őrület kerülget. Úgyhogy egyelőre nem gondolok bele. Elég lesz majd akkor, amikor Pestre érve elmegyünk hozzá, lemegyek a szuterénba és meglátom a kamrában a tökéletes szimmetriával elrendezett, üdítő szinekben pompázó lekvár és befőtt rengeteget. A szemüvegét az éjjeliszekrényen. A virágokat, amiket már nem locsol. Az otthonkáit. A girbe gurba kézírását egy ottfelejtett cetlin.

A halála tudatánál még őrjítőbb a lakás. Hogy ott áll, üresen. Se Nagyapa, se Nagymama benne.

Gondolatban ott vagyok hajnalonta félálomban, amikor nem tudok aludni. Bemegyek az előszobába, onnan a szobába, a hálószobába, le a szuterénbe, fel a fürdőbe, a konyhába és onnan vissza az előszobába. És már nem mondja senki, hogy "aranyom". Vagy "anyám". Esetleg szórakozottabb pillanataiban: "apám". 
És gondolatban ott sétálva az üres lakásban, akkor fáj a legelviselhetetlenebbül. El nem tudom képzelni, anyám hogy bírja.

2017. április 21., péntek

s volt is ott valaki hátul a sötétbe


Tegnap egész éjszaka zuhogott a hó. Reggelre kb 30 cm réteg csücsült az ágakon, a tavaszi rügyeken és a - húsvétkor spórolásból le nem szedett - nárciszokon. Aztán hóembert építettem a lányommal, hóembert, amilyet még soha. Három szintesen, sapkásat, szakállasat! Gyönyörűen hullott a hó, mint az amerikai filmekben karácsonykor, de nagyon nyomta a lelkemet a 30 centijével.
 

A nagymamám beteg. Amikor legutóbb láttam, egészen, ijesztően sárga volt. Hétfőn megműtik, és minden esély megvan rá, hogy jobban legyen, de én valahogy nem tudom elképzelni, hogy jobban lesz. És a halálát sem tudom. Itt ülök begörcsölve, agyalok a Nagymamámról, aki VAN, és nem tudok más igeidőben létezni vele kapcsolatban.
Végigcsináltam már két nagyszülő-halált. Még hátra van kettő. Felkészülni persze nem lehet, de ott motoszkál a kisagyamban, hogy minden múltbeli és jövőbeli fájdalom ellenére milyen végletesen mázlista vagyok, hogy ez nekem megadatott! Hogy négy ember közül mind a négy ilyen egészen sokáig jelen van (volt) az életemben.

És nem pont ezért, de közben eszembe jutok saját magam is, aki idén lesz 40 éves. És bár gond nélkül felveszem még a miniszoknyát és balettozom a lányommal a nappaliban pizsamában, de komolyan gondolom, hogy ez által a szám által közelebb került hozzám is a halál, a saját halálom. Mert innentől kezdve bármi jöhet. És ez nagyon furcsa érzés.



2017. március 24., péntek

Arra integettem ahol gondoltam van Isten

Tegnap lett volna nemtudomhányéves Kaszás Attila*
Van néhány sztorim róla. Kicsi aprócskák. Nem nagyon meséltem még senkinek, mert talán csak nekem fontosak. 
Például hogy mielőtt nem ismertem, nem tartottam túl jó színésznek. Ehhez képest később tőle tanultam meg beszélni a színpadon. Egyszerűen csak rám nézett, mondta a szövegét valami végtelen természetességgel és lehetetlen volt hazugsággal válaszolni rá. És akkor ráéreztem az ízére, hogy miről is szól ez az egész. (Esküszöm, hogy rengeteg színész máig nem tudja.)
Aztán volt egy mondatom, amit mindig nagy harciassággal mondtam el. Erre ő huncutul összehunyorította a szemét és nézett. Persze a szerepe szerint. Én meg erre mindig elpirultam, persze a szerepem szerint, és a szerepben totál ott voltam én, és akkor az volt még egy lecke. Hogy beletettem a pirulást. Azaz magamat.

Máig szégyelltem hogy egyszer beszóltam neki. Álltunk a takarásban, jelenés előtt. Jaj de nincs kedvem - sóhajtotta csak úgy a levegőbe. Van olyan, hogy a cipésznek nincs kedve cipőt talpalni. A színésznek meg bemenni a színpadra.

Akkor minek csinálod? - kérdeztem tőle reflexből, mert nemcsak színpadon, az életben is olyan természetesen és közvetlen létezett. Nem válaszolt, mintha elgondolkodott volna, hogy tényleg, minek. 

És én azóta is azon agyalok,  hogy ki a fene vagyok, ki a fene voltam akkor, huszoniksz évesen, hogy elgondolkodtassam Kaszás Attilát, hogy minek csinálja. 

*halálának 10. évfordulója

2017. február 16., csütörtök

mit csinál áramkörben a bagolytoll

Időutazó lettem. Mondjuk nem egyedül, kellett hozzá segítség, egy lemez a Kispáltól: a Föld, kaland, ilyesmi. 
Rájuk kaptam az utóbbi időben, karácsony előtt és után, amikor a bejgliket izzattam le a konditerem futópadján, őket hallgattam a youtubeon mindenféle koncertfelvételeken. Aztán elolvastam a Lovasi könyvet.

Aztán egy nap, az ovi felé sétálva elindítottam a fent nevezett lemezt, amit igen, kb 24 éve nem hallgattam, és hirtelen meg kellett kapaszkodnom. A dohánygyári út magas fái alól hirtelen az Almássy téren találtam magam, 1993-ban. Szoros, fekete farmerban, kitaposott bakkancsban, bő ingben, kiengedett, hatalmas fekete hajsörényemmel. Szemüvegem azt hiszem akkor már nem volt. Álltam a teremben a barátnőmmel, vagy az unokatestvéreimmel, lényegtelen, szólt a Kispál gitárjátéka, Lovasi üvöltötte hogy "ugye, ugye összeszorul a szíved, ugye ugye összeszorul a szád" és nekem össze volt szorulva mind a kettő, 16 évesen, mert fogalmam sem volt, mit keresek ott, de arról se, hol kéne keresnem azt, amit. Úgyhogy jártam koncertekről koncertekre, Kispálra néha, VHK-ra mindig, színeztem a hajam kékre és rettenetesen boldogtalan voltam a lelkem mélyén. Pedig anyám minden egyes alkalommal értem jött, ha Pesterzsébetre is mentem, hajnal 2h-kor a koncert végén, mindegy volt, hívnom kellett és jött. 

És valahol milyen mázlista vagyok, hogy addigra már elváltak a szüleim, mert apám biztos nem engedett volna, milyen szerencse hogy akkoriban le se szart, mert így mehettem akárhova, csak anyám tudja, hogy hova. így nem lettem drogos. Mert totál nem volt mi ellen lázadni. Köszi, Anyu.

És ha már itt tartunk: nincs egy hónapja, hogy a múltkori bejegyzésemet írtam, de máris megtaláltam a választ, hogyan legyünk úgy önmagunk, hogy nem erőszakolunk meg senkit és semmit.

Sok szabadidőm nincs mostanában, ugyanis reggelenként, miután leadtam a lányomat az oviba, felcihelődöm egy nagy hátizsákkal és egy kék ikea táskával, fogom a hegedűm és eltaxizom másféle óvodákba. Mondjuk ilyenkor reggelente minden máshoz kedvem lenne, mint bábszínházat tartani, de amint kicsomagoltam a kellékeket, felvettem a jelmezt, izgatottság vesz rajtam erőt. Aztán amikor bejönnek a gyerekek kíváncsi szemekkel, akkor azt érzem: ez a legjobb. És az érzés marad. 
Ennyi figyelmet színházban még nem kaptam, mint ezektől a kiskölyköktől. 
Egyszóval majdnem negyven éves koromban jöttem rá, hogy tudok varázsolni. Ebben azért van perspektíva.