2019. március 20., szerda

Ősszel még minden olyan egyszerű volt. Életem legboldogabb időszaka volt az, egyik a kettő közül (a másik 2004. májusában volt, amikor az EU-hoz csatlakoztunk, de nem amiatt). Aztán rájöttem, hogy az én gondtalanságom ára Emberem gondterheltsége - ergo hogy minden felelősség az ő vállát nyomja, azért tud nekem olyan könnyű lenni. Biztos, ami biztos, elkezdtem én is stresszelni vele, legalább ennyiben támogassam. Aztán elkezdett a fiam rosszul aludni, másfél óránként ébredni. Ezt nagyon nehéz épp ésszel elviselni. Aztán szilveszterkor meghalt a Nagyapám, szomorú voltam, de arra gondoltam, ez nem tragédia. Az a tragédia, ha beteg a gyereked. Vagy bárki, aki még fiatal. És tudat alatt vártam a hírt. Hogy meddig lehetek még "boldog", legalábbis nem szomorú. Addig élvezzem ki. És aztán persze jött a hír, nem kellett sokat várni, kb 3 hetet. És akkor már nem a fiam miatt aludtam rosszul, hanem a tudat miatt, hogy amíg én itt babázom és a nagybetűs életet élem, szívom a friss hegyi levegőt és síelek és  eszem és iszom és veszekszem és kibékülök, a velem egyidős unokatestvérem egy kórházi ágyon fekszik és várja, hogy a szervezete véglegesen leépüljön.
Volt egy éjszakám, amikor pokoli szorongás-rohamok törtek rám, az egész testem görcsbe rándult, nem bírtam aludni, fel-fel riadtam, akkor is, amikor a fiam nem ébresztett. Másnap meghalt a Vera.
Attól kezdve megint jól aludtam. Tudván, hogy most már jó neki.
És mint ahogy a nagyapám is, ő is csak később kezdett hiányozni. Hogy most már nem kommentálja hűségesen a gyerekeimről a képeket az instagramon, amiket feltöltök. És én sem az ő gyerekéről (4 éves). Nincs kivel megosztani a karácsonyi menűről való gondolatainkat az iphone privát képmegosztó oldalon. Nincs kivel skypolni pár havonta, igaz akkor egy teljes órán át, megvitatva a kisgyerekes lét örömeit. Anglia és Erdély között ennyi találkozási pontunk akadt.

Apámék meg pakolják ki a Nagyapám lakását, szorgalmasan küldi a fényképeket az ott talált kincsekről.
Egy kicsit sok nekem ez. Két éve a Nagymamám, A hely, ahol lakott, ahol anyám felnőtt, nappal az öblítő és a sült csirke illata, éjszaka az utcában elhaladó autók beszűrődő fényei. Most a Nagyapám, ahol apám felnőtt, ahol éjfélkor nagyot szólt a kakukkos óra és recsegett a padló és mi egy nagy pehelypaplanon aludtunk a bátyámmal. Még akkor, amikor nem törődtem a halállal.


Életközepi válságban vagyok. Életközepi válság, amikor az utolsó nagyszülőd is meghalt, és tudod, hogy a szüleid a következők. Még nagyobb a válság, ha nem a szüleid, hanem a kortársaid. 
De most nem engedhetem meg magamnak a depressziót. Sokat mozgok, egészségesen táplálkozom, kimondom, ha valami bánt. Nekem még élnem kell, sokáig. Ez a minimum, amivel a gyerekeimnek tartozom.

2019. február 17., vasárnap

Én azt gondoltam, amikor az ember gyereket szül, akkor egy időre ki tudja zárni a halált az életéből. 
Valószínű így lett volna, ha mondjuk egy tizessel fiatalabb lennék. De nem így lett.

Bő egy hónap alatt elvesztettük a nagyapámat (94) és az unokatestvéremet (42). A nagyapám végtelen rosszul viselte az utolsó időket, veszekedett, kiabált, szétdobálta a dolgait. Mérges volt majdnem mindenkire, mondogatta a fiainak: "majd ha ott álltok a sírom mellett, akkor majd sírhattok és bánthatjátok". Szegénynek még az sem adatott meg, hogy sokáig szomorkodjunk miatta, mert átvette a helyét egy tragikusabb történet: az unokatesóm betegsége. Ő viszont fantasztikus volt: még arra is volt ereje, hogy a fotóblogját frissítse majdnem az utolsó napig. Üzenve nekünk ezzel, amiért rettenetesen hálás vagyok neki.
Én valahogy hiszek abban, hogy mindenkivel az történik a halála után, amiben éltében hitt, hogy fog történni. A nagymamámnak már nagyon elege volt, ő elhúzott innen jó hamar, valahová, ahová a már régebben elhunyt nagyapám lehet. A másik nagyapám valahol nagyon elégedett, ahogy egész életében az volt, ha dolgozhatott, ehetett jókat és hallgathatta az operáit.

Az unokatestvérem viszont nagyon is itt van és betölti a teret a szeretetével.
Nem is nagyon szeretnék tudatosulni azzal, hogy nincs, még a temetésére sem tudok elmenni, olyan messze lakott (Londonban). Azt sem tudom, hogy el tudnám e viselni.

Anyám persze mindent elkövet, hogy bűntudatom legyen és szarul érezzem magam emiatt. Lecsapta a telefont és nem vette fel a telefont egy hétig. 

Ahelyett, hogy örülne, hogy - a nagynénémmel ellentétben - neki még van lánya és az unokáinak anyja. Ahelyett, hogy örülne, hogy van még egy hat hónapos unokája, aki miatt nem tudok 12 órát utazni autón, buszon, repülővel, vonattal, és akit nem tudok 3 napon át végigrángatni egy vadidegen nagyvárosban. 
Az emberek, hogy öregszenek, egyre rémesebbek olykor. Akik egyedül élnek már régóta, meg szinte elviselhetetlenek.  Úgyhogy köszönöm anyámnak, hogy végtelen akaratosságával a gyász helyett nem érzek, csak végtelen dühöt irányában. 
(Oké, más árvák meg mondhatják ilyenkor, hogy örüljek, hogy van még anyám. Igazuk van.)

2018. november 14., szerda

40 felett szülni, az olyan, hogy egyszerre vagy tagja a Mommynity kismamás és a Neverordinary klímaxolós csoportnak a facebookon. Persze a kor nem számít, ma a futópályán simán elhagyott egy anyukám korú néni (ahh, már olyan öreg vagyok, hogy aki anyukám korú, az néni). Mondjuk simán van errefele olyan 30-as, aki öregebbnek néz ki nálam. Plusz a gyerek fiatalít! Úgyhogy ennyiben maradok.
Még mindig tart az eufória állapota a kisfiamnál. Az istenek nyugis babát küldtek, így ki tudom élvezni minden egyes percét. Meg hát muszáj is: azzal a tudattal nézegetem, hogy most utoljára van ilyen pici babám, több gyerekem nem lesz, és aztán olyan gyorsan megnő, hogy követni se bírom majd. Mint a lányomnál, akinél ugyan az első év csigalassúsággal telt és életem egyik legnehezebb éve volt, de most csak kapkodom a fejem, hogy mikor lett ilyen nagy. (Reggelente például 15 percen át szedi ki az orrából a beleszáradt fikát és aztán büszkén mutogatja, hogy "Anyu, nézd!") Jövőre iskolás lesz, egy új éra.
Egyszóval kiélvezem a pillanatokat (vagy törekszem rá) és próbálok minél kevesebbet szorongani. Ennél jobb úgysem lehet.

2018. szeptember 11., kedd

Úgy látszik kinőttem a blog-korszakból, vagy egyszerűen csak van kinek szóban elmondani a dolgaimat, azért nem jött, hogy írjak. Vagy csak simán elfelejtettem hogy kell. De azért idepötyögöm, mi van.

Pár évvel ezelőtt - talán kettő, kettő és fél? - a kanapén ültünk a lányommal, épp mesét olvastam neki, és hirtelen feltámadt egy hihetetlen nagy hiányérzet. Hogy valaki hiányzik a másik oldalamról. Valaki, aki szintén hallgatja a mesét, csak egy kicsit kisebb kivitelben, mint a lányom. 

Aztán jött két vetélés két év alatt és majdnem lemondtam, hogy legyen még egy gyerekem. De a kétségbeesésem olyan nagy volt, hogy Emberem - akinek a háta közepére hiányzott csak egy neki negyedik gyermek - azt mondta, ha nagyon szeretném, adjunk még egy esélyt. És adtunk. Aviva torna 3 hónapig, teherbeesés, hormonszedés és aggódás legalább hét hónapig, hogy minden rendben legyen. De inkább kilenc. A műtőasztalon (császár volt) remegtem, pánikrohamom volt, fél percenkét kértem vizes borogatást, hogy el ne ájuljak - aztán amikor kirángatták a fiamat (!), átváltottam eufóriába: egy álom teljesült. És most életemben másodszor - 13 év után* - azt érzem, hogy tökéletesen boldog vagyok és semmi nem hiányzik az életemből. Hát ennyi. És ez nem kevés. Inkább minden.

*az első akkor volt, amikor megvettem a lakásom és elkezdtem ezzel egyidőben próbálni az ország első számú színházában

2017. november 17., péntek

Mostanában sűrűn előjönnek a halottaim az álmaimban. Nem mintha bánnám, sőt. Jólesik találkozni a nagymamáimmal, a nagyapámmal és a nagybátyámmal.  És a másik nagyapámmal, aki bár még él, de már 94 éves.
Gondolatban mindig a nagyszüleim házában vagyok, ami olyan mint régen, de még mint mielőtt csutkára kipakoltuk volna pár hónappal ezelőtt. 

Egy ilyen kipakolás még a halálnál is rosszabb. Beleszakadás. Nem tudsz nem a mélyére menni minden egyes cetlinek, cérnagombolyagnak és fél pár kesztyűnek.
Mondjuk alapból sem volt szerencsés a Nagymamámnak pont abban az évben meghalnia, amikor én 40 lettem. Igazán lehetett volna egy kis tapintattal irántam. Egyrészt nem volt aki beszédet mondjon a szülinapomon. Másrészt mert így hirtelen, puff, ugrottak egyet a generációk. Most anyukám a legidősebb és én a következő. Ergo: sokkal közelebb kerültem a halálhoz, mintha csak simán betöltöttem volna a negyvenet.
De azért nem adom magam olyan könnyen. Pl. most szeretnék még egy gyereket, vettem egy piros bőrdzsekit és elkezdtem jazz-hegedűre járni. Nem hagyom, hogy rajtam múljon. 

2017. október 6., péntek


Ma a lányomat sportolni viszik a vadonatúj városi stadionba, 17 perc múlva megy értük a busz, én meg nem tudok nyugodni az aggodalomtól, hogy vajon a cicanadrágot a harisnyára veszi e, mert zoknit nem tettem be neki és vajon kap e vizet az óra végén, no meg egyáltalán elviszik e, mert ő még csak középsős, és nagycsoporttól felfele jár az ingyensport. Csak közben egész nyáron azt hallgattuk, hogy ő úúúúgy várja az ovit, mert lesz kosárlabda. És most már pont elég nagy ahhoz, hogy csalódjon. És én attól kikészülök. 
Mint pl a múltkor, amikor én hülye kitaláltam, hogy küldjünk be rajzot a csokifesztivál rajzversenéyre, ami nem is volt verseny, hanem vagy 200 képet kilógattak a fák közé a parkban, és persze juszt hogy 200 kép közé nem bírták beilleszteni a lányomét, aki még nincs 4 éves és néhány 8 éves bénábbat rajzolt, mint ő. Pedig még a nevét is ráírta, egyedül, majdnem tökéletesen. És egyébként is fantasztikus a színhasználat és a vonalvezetés, most tök mindegy, hogy amit ő csúszdának rajzolt, én tortának értelmeztem, mert valami édességeset kellett küldeni, úgyhogy ráfogtam a csúszdára a tortát.
Persze mindhiába, mert nem tették ki, végignéztük mind a kétszázat. A lányom kérdezgette, hogy akkor ő most rosszul rajzol? én meg majdnem agyérgörcsöt kaptam a feszültségtől, hogy hogy lehettem ilyen marha és miért hoztam ilyen versenyhelyzetbe, amikor nem volt muszáj. Szerintem ő már rég elfelejtette, én még mindig ezen kínlódom, de micsoda mázli, hogy ma viszik kosarazni, aggódhatok újabb problémák miatt. Hátha ez is úgy működik, mint Kelly agya a Rém rendes családban, hogy egyik információ kiüti a másikat, mert nincs elég hely a fejében.


Még 9 perc és érkezik a busz. Úristen, fel fog tudni mászni azokon a magas lépcsőkön? És mi van, ha hirtelen fékez? (mármint a busz, nem a lányom)

Hát ilyen egy elsőgyerekes anya élete.

(Amúgy Déry Tiborról ültem le ide írni, meg Sorrente Ifjúság című filmjéről, csak elsodortak az aggodalmaim. Esténként az ágyban azon gondolkodom, milyen sorrendben halljanak majd meg a családtagjaim. Hogy kevésbé fájdalmas legyen. Szóval, ebben a szellemben.)

2017. augusztus 10., csütörtök

Hétfő reggel még minden olyan idillinek tűnt. A kávémat ittam miközben a lányom a Ben és Hollyt nézte az M2-n. Friss voltam és pihent, ráadásul végre reggel 8h-kor 35fok helyett csak 27 volt. Kreatívnak éreztem magam, tele energiával. Tervezgettem, hogy milyen vagány mód töltjük majd a napot.

Aztán elmentem a WCre és ott volt a vér. Csak egy kicsi folt. 
És akkor kezdődött a kálvária. Az csak egy kicsi vér, ennyi belefér. De aztán lett több. És aztán az orvos: nincs sok esély. És tegnap este, amikor valami furcsa távozott belőlem, akkor már biztos voltam benne, hogy a lányomnak soha, de soha nem lesz kistestvére. Mert amikor majdnem 40 évesen már másodszorra vetél el az ember, akkor hova? És legfőképp mikor?
És hogy ez bazira nem igazságos. Nem erről volt szó. Amikor az életemet terveztem 10 és 15 és 23 és 30 és 35 évesen, nem erről volt szó, hogy nekem egyke gyerekem lesz! 
Mert kivel fog majd társasozni, és kivel szapulják egymást, és kivel gyártanak slágerlistát esténként lefekvéskor a sötétben a gyerekszobában és kivel fog sakkozni és kit véd meg a nagyobbak ellen és kinek a kezét fogja majd a temetésemen??? 
És persze az is igaz, hogy végtelenül mázlista vagyok, amiért 36 évesen semmi próbálkozásra szültem, és lehet hogy nem baj, ha 40 évesen nem fogok 48 évesnek tűnni a kialvatlanságtól és nem fogunk éjjel-napal veszekedni az Emberemmel ugyanemiatt és nem kell összesen 4 gyerekre zoknit párosítanom és hogy mennénk ennyien síelni meg hogy fizetjük 4 gyereknek az egyetemet és mi van ha beleszakadunk.
Csak most bazira újra kell tervezni az életem és valahogy megbékélni azzal az Istennel vagy Sorssal vagy faszom tudja kivel, akivel nem ezt beszéltem meg anno.