2020. január 31., péntek


Másfél éves a fiam, tökéletes, zseniális, ultraédes, természetesen. A lányom is, aki már 6, mondjuk benne pár dolog idegesít, kb. pont azok a tulajdonságok, amiket tőlem tanult el. Emberem 47 lesz idén, szegény egyedül húzza az igát, mert én egy kanyit sem keresek, még az államon sem. Ráadásul neki kettővel több gyereke van, mint nekem. Bazi sok munka, bazi sok gyerek, kb egy ujjamon sem tudom megszámolni, mikor csinálta ő az esti fürdetést.

Én 43 leszek az év végén. Pont ennyi idősen kell majd újradefiniálni magam, amikor visszamegyek dolgozni. Hogy hova, arról még fogalmam sincs, mert pl. nem tudom elképzelni, hogy gyerekek fektetése helyett színházban lépjek fel (ráadásul olyanban, ami fél óra autóútra van innen.) Az egyszemélyes bábszínházi karrierem kifújt. A rádiózást unom. Tévézni lenne kedvem, de az meg nincs. Bejelentkeztem egy magyarországi filmes casting oldalra, de olyan nagyon nem lehetek kapós, mert egy hónap alatt 0, azaz nulla megtekintést kapott a youtube-ra feltöltött én-filmem.
Irhatnék még regényt is, pont most vergődtem végig Elena Ferrante Nápolyi regényfolyamát (ne kérdezd miért), ahol a főhős egy sikeres írónő és én is kedvet kaptam a sikeres írónőséghez. Elég lenne csak egy könyvet írnom, de azzal egyből híres lennék, mondjuk egy önéletrajzi-szakácskönyvit. Engem most, a saját koromban ez érdekelne a legjobban (tiszta égő, de így van). Már most is kisujjból összedobok egy céklás kuglófot. Vagy két tepsi krumplis pogácsát. Ma paprikás csirkét készítettem és a szaftjában főztem tésztát a gyerekeknek vacsorára. Altatás után én is belekóstoltam. És eszembe jutott 10 évvel ezelőtti énem, amikor még egyedül éltem Pesten a félszuterén lakásomban szomorú szingliként, hogy hányszor ettem ilyet! Csak épp Knorr zacskós paprikáscsirke-szatftban főzve. Pfff... Micsoda kontraszt. Mármint a 10 évvel ezelőtti énem meg a mostani között. Ha így haladok, öregkoromra ugyanolyan jól fogok főzni, mint a nagymamáim.
Készíthetnék videó-blogot is a youtube-ra pl, egy halom pénzt lehetne azzal is keresni, de ahhoz kellene még 682 feliratkozó a csatornámra, a főzés pedig már elég lefedett pálya. 


Szóval, passz. Nem tudom mit csinálok fél év múlva. És persze el se tudom képzelni. Kb még mindig azok az apró sikerélmények határozzák meg a napjaim, amik egy átlag kisgyerekes anyukának. Pl ha csak kétszer, neadjisten egyszer kelt fel a bébi éjszaka. Vagy el tudok menni futni, akár babakocsistól. Vagy egy fél órára valahová, teljesen egyedül.

Egyszóval extra-kiváltságos, férjem szerint irigylésre méltó helyzetben vagyok, és tökéletesen igazat tudok adni neki. Az unokatesóm halála azt hiszem sok mindenre megtanított. És ez az egyik, coelho-ra hajazó: hogy tudjam értékelni a jelent. Well done, Olga. 

2019. március 20., szerda

Ősszel még minden olyan egyszerű volt. Életem legboldogabb időszaka volt az, egyik a kettő közül (a másik 2004. májusában volt, amikor az EU-hoz csatlakoztunk, de nem amiatt). Aztán rájöttem, hogy az én gondtalanságom ára Emberem gondterheltsége - ergo hogy minden felelősség az ő vállát nyomja, azért tud nekem olyan könnyű lenni. Biztos, ami biztos, elkezdtem én is stresszelni vele, legalább ennyiben támogassam. Aztán elkezdett a fiam rosszul aludni, másfél óránként ébredni. Ezt nagyon nehéz épp ésszel elviselni. Aztán szilveszterkor meghalt a Nagyapám, szomorú voltam, de arra gondoltam, ez nem tragédia. Az a tragédia, ha beteg a gyereked. Vagy bárki, aki még fiatal. És tudat alatt vártam a hírt. Hogy meddig lehetek még "boldog", legalábbis nem szomorú. Addig élvezzem ki. És aztán persze jött a hír, nem kellett sokat várni, kb 3 hetet. És akkor már nem a fiam miatt aludtam rosszul, hanem a tudat miatt, hogy amíg én itt babázom és a nagybetűs életet élem, szívom a friss hegyi levegőt és síelek és  eszem és iszom és veszekszem és kibékülök, a velem egyidős unokatestvérem egy kórházi ágyon fekszik és várja, hogy a szervezete véglegesen leépüljön.
Volt egy éjszakám, amikor pokoli szorongás-rohamok törtek rám, az egész testem görcsbe rándult, nem bírtam aludni, fel-fel riadtam, akkor is, amikor a fiam nem ébresztett. Másnap meghalt a Vera.
Attól kezdve megint jól aludtam. Tudván, hogy most már jó neki.
És mint ahogy a nagyapám is, ő is csak később kezdett hiányozni. Hogy most már nem kommentálja hűségesen a gyerekeimről a képeket az instagramon, amiket feltöltök. És én sem az ő gyerekéről (4 éves). Nincs kivel megosztani a karácsonyi menűről való gondolatainkat az iphone privát képmegosztó oldalon. Nincs kivel skypolni pár havonta, igaz akkor egy teljes órán át, megvitatva a kisgyerekes lét örömeit. Anglia és Erdély között ennyi találkozási pontunk akadt.

Apámék meg pakolják ki a Nagyapám lakását, szorgalmasan küldi a fényképeket az ott talált kincsekről.
Egy kicsit sok nekem ez. Két éve a Nagymamám, A hely, ahol lakott, ahol anyám felnőtt, nappal az öblítő és a sült csirke illata, éjszaka az utcában elhaladó autók beszűrődő fényei. Most a Nagyapám, ahol apám felnőtt, ahol éjfélkor nagyot szólt a kakukkos óra és recsegett a padló és mi egy nagy pehelypaplanon aludtunk a bátyámmal. Még akkor, amikor nem törődtem a halállal.


Életközepi válságban vagyok. Életközepi válság, amikor az utolsó nagyszülőd is meghalt, és tudod, hogy a szüleid a következők. Még nagyobb a válság, ha nem a szüleid, hanem a kortársaid. 
De most nem engedhetem meg magamnak a depressziót. Sokat mozgok, egészségesen táplálkozom, kimondom, ha valami bánt. Nekem még élnem kell, sokáig. Ez a minimum, amivel a gyerekeimnek tartozom.

2019. február 17., vasárnap

Én azt gondoltam, amikor az ember gyereket szül, akkor egy időre ki tudja zárni a halált az életéből. 
Valószínű így lett volna, ha mondjuk egy tizessel fiatalabb lennék. De nem így lett.

Bő egy hónap alatt elvesztettük a nagyapámat (94) és az unokatestvéremet (42). A nagyapám végtelen rosszul viselte az utolsó időket, veszekedett, kiabált, szétdobálta a dolgait. Mérges volt majdnem mindenkire, mondogatta a fiainak: "majd ha ott álltok a sírom mellett, akkor majd sírhattok és bánthatjátok". Szegénynek még az sem adatott meg, hogy sokáig szomorkodjunk miatta, mert átvette a helyét egy tragikusabb történet: az unokatesóm betegsége. Ő viszont fantasztikus volt: még arra is volt ereje, hogy a fotóblogját frissítse majdnem az utolsó napig. Üzenve nekünk ezzel, amiért rettenetesen hálás vagyok neki.
Én valahogy hiszek abban, hogy mindenkivel az történik a halála után, amiben éltében hitt, hogy fog történni. A nagymamámnak már nagyon elege volt, ő elhúzott innen jó hamar, valahová, ahová a már régebben elhunyt nagyapám lehet. A másik nagyapám valahol nagyon elégedett, ahogy egész életében az volt, ha dolgozhatott, ehetett jókat és hallgathatta az operáit.

Az unokatestvérem viszont nagyon is itt van és betölti a teret a szeretetével.
Nem is nagyon szeretnék tudatosulni azzal, hogy nincs, még a temetésére sem tudok elmenni, olyan messze lakott (Londonban). Azt sem tudom, hogy el tudnám e viselni.

Anyám persze mindent elkövet, hogy bűntudatom legyen és szarul érezzem magam emiatt. Lecsapta a telefont és nem vette fel a telefont egy hétig. 

Ahelyett, hogy örülne, hogy - a nagynénémmel ellentétben - neki még van lánya és az unokáinak anyja. Ahelyett, hogy örülne, hogy van még egy hat hónapos unokája, aki miatt nem tudok 12 órát utazni autón, buszon, repülővel, vonattal, és akit nem tudok 3 napon át végigrángatni egy vadidegen nagyvárosban. 
Az emberek, hogy öregszenek, egyre rémesebbek olykor. Akik egyedül élnek már régóta, meg szinte elviselhetetlenek.  Úgyhogy köszönöm anyámnak, hogy végtelen akaratosságával a gyász helyett nem érzek, csak végtelen dühöt irányában. 
(Oké, más árvák meg mondhatják ilyenkor, hogy örüljek, hogy van még anyám. Igazuk van.)

2018. november 14., szerda

40 felett szülni, az olyan, hogy egyszerre vagy tagja a Mommynity kismamás és a Neverordinary klímaxolós csoportnak a facebookon. Persze a kor nem számít, ma a futópályán simán elhagyott egy anyukám korú néni (ahh, már olyan öreg vagyok, hogy aki anyukám korú, az néni). Mondjuk simán van errefele olyan 30-as, aki öregebbnek néz ki nálam. Plusz a gyerek fiatalít! Úgyhogy ennyiben maradok.
Még mindig tart az eufória állapota a kisfiamnál. Az istenek nyugis babát küldtek, így ki tudom élvezni minden egyes percét. Meg hát muszáj is: azzal a tudattal nézegetem, hogy most utoljára van ilyen pici babám, több gyerekem nem lesz, és aztán olyan gyorsan megnő, hogy követni se bírom majd. Mint a lányomnál, akinél ugyan az első év csigalassúsággal telt és életem egyik legnehezebb éve volt, de most csak kapkodom a fejem, hogy mikor lett ilyen nagy. (Reggelente például 15 percen át szedi ki az orrából a beleszáradt fikát és aztán büszkén mutogatja, hogy "Anyu, nézd!") Jövőre iskolás lesz, egy új éra.
Egyszóval kiélvezem a pillanatokat (vagy törekszem rá) és próbálok minél kevesebbet szorongani. Ennél jobb úgysem lehet.

2018. szeptember 11., kedd

Úgy látszik kinőttem a blog-korszakból, vagy egyszerűen csak van kinek szóban elmondani a dolgaimat, azért nem jött, hogy írjak. Vagy csak simán elfelejtettem hogy kell. De azért idepötyögöm, mi van.

Pár évvel ezelőtt - talán kettő, kettő és fél? - a kanapén ültünk a lányommal, épp mesét olvastam neki, és hirtelen feltámadt egy hihetetlen nagy hiányérzet. Hogy valaki hiányzik a másik oldalamról. Valaki, aki szintén hallgatja a mesét, csak egy kicsit kisebb kivitelben, mint a lányom. 

Aztán jött két vetélés két év alatt és majdnem lemondtam, hogy legyen még egy gyerekem. De a kétségbeesésem olyan nagy volt, hogy Emberem - akinek a háta közepére hiányzott csak egy neki negyedik gyermek - azt mondta, ha nagyon szeretném, adjunk még egy esélyt. És adtunk. Aviva torna 3 hónapig, teherbeesés, hormonszedés és aggódás legalább hét hónapig, hogy minden rendben legyen. De inkább kilenc. A műtőasztalon (császár volt) remegtem, pánikrohamom volt, fél percenkét kértem vizes borogatást, hogy el ne ájuljak - aztán amikor kirángatták a fiamat (!), átváltottam eufóriába: egy álom teljesült. És most életemben másodszor - 13 év után* - azt érzem, hogy tökéletesen boldog vagyok és semmi nem hiányzik az életemből. Hát ennyi. És ez nem kevés. Inkább minden.

*az első akkor volt, amikor megvettem a lakásom és elkezdtem ezzel egyidőben próbálni az ország első számú színházában

2017. november 17., péntek

Mostanában sűrűn előjönnek a halottaim az álmaimban. Nem mintha bánnám, sőt. Jólesik találkozni a nagymamáimmal, a nagyapámmal és a nagybátyámmal.  És a másik nagyapámmal, aki bár még él, de már 94 éves.
Gondolatban mindig a nagyszüleim házában vagyok, ami olyan mint régen, de még mint mielőtt csutkára kipakoltuk volna pár hónappal ezelőtt. 

Egy ilyen kipakolás még a halálnál is rosszabb. Beleszakadás. Nem tudsz nem a mélyére menni minden egyes cetlinek, cérnagombolyagnak és fél pár kesztyűnek.
Mondjuk alapból sem volt szerencsés a Nagymamámnak pont abban az évben meghalnia, amikor én 40 lettem. Igazán lehetett volna egy kis tapintattal irántam. Egyrészt nem volt aki beszédet mondjon a szülinapomon. Másrészt mert így hirtelen, puff, ugrottak egyet a generációk. Most anyukám a legidősebb és én a következő. Ergo: sokkal közelebb kerültem a halálhoz, mintha csak simán betöltöttem volna a negyvenet.
De azért nem adom magam olyan könnyen. Pl. most szeretnék még egy gyereket, vettem egy piros bőrdzsekit és elkezdtem jazz-hegedűre járni. Nem hagyom, hogy rajtam múljon. 

2017. október 6., péntek


Ma a lányomat sportolni viszik a vadonatúj városi stadionba, 17 perc múlva megy értük a busz, én meg nem tudok nyugodni az aggodalomtól, hogy vajon a cicanadrágot a harisnyára veszi e, mert zoknit nem tettem be neki és vajon kap e vizet az óra végén, no meg egyáltalán elviszik e, mert ő még csak középsős, és nagycsoporttól felfele jár az ingyensport. Csak közben egész nyáron azt hallgattuk, hogy ő úúúúgy várja az ovit, mert lesz kosárlabda. És most már pont elég nagy ahhoz, hogy csalódjon. És én attól kikészülök. 
Mint pl a múltkor, amikor én hülye kitaláltam, hogy küldjünk be rajzot a csokifesztivál rajzversenéyre, ami nem is volt verseny, hanem vagy 200 képet kilógattak a fák közé a parkban, és persze juszt hogy 200 kép közé nem bírták beilleszteni a lányomét, aki még nincs 4 éves és néhány 8 éves bénábbat rajzolt, mint ő. Pedig még a nevét is ráírta, egyedül, majdnem tökéletesen. És egyébként is fantasztikus a színhasználat és a vonalvezetés, most tök mindegy, hogy amit ő csúszdának rajzolt, én tortának értelmeztem, mert valami édességeset kellett küldeni, úgyhogy ráfogtam a csúszdára a tortát.
Persze mindhiába, mert nem tették ki, végignéztük mind a kétszázat. A lányom kérdezgette, hogy akkor ő most rosszul rajzol? én meg majdnem agyérgörcsöt kaptam a feszültségtől, hogy hogy lehettem ilyen marha és miért hoztam ilyen versenyhelyzetbe, amikor nem volt muszáj. Szerintem ő már rég elfelejtette, én még mindig ezen kínlódom, de micsoda mázli, hogy ma viszik kosarazni, aggódhatok újabb problémák miatt. Hátha ez is úgy működik, mint Kelly agya a Rém rendes családban, hogy egyik információ kiüti a másikat, mert nincs elég hely a fejében.


Még 9 perc és érkezik a busz. Úristen, fel fog tudni mászni azokon a magas lépcsőkön? És mi van, ha hirtelen fékez? (mármint a busz, nem a lányom)

Hát ilyen egy elsőgyerekes anya élete.

(Amúgy Déry Tiborról ültem le ide írni, meg Sorrente Ifjúság című filmjéről, csak elsodortak az aggodalmaim. Esténként az ágyban azon gondolkodom, milyen sorrendben halljanak majd meg a családtagjaim. Hogy kevésbé fájdalmas legyen. Szóval, ebben a szellemben.)