fűszálra hajol a fűszál

Azért terhesnek lenni nem olyan egyszerű.
Először is ott vannak a megfélemlítő kiadványok, miszerint ha nem szedem ezt és ezt a vitamint, nem éneklek a babához mindennap és nem gügyögök fennhangon, akkor kezelhetetlenebb lesz a kamaszkorára és minden bizonnyal asztmában szenved majd. De ez még mindig jobb az orvostudományhoz képest, ahol kétszer küldenek el vizsgálatra, biztos nem lesz e down kóros a baba, és mindenféle egyéb problémákkal riogatnak, még véletlenül se legyek az a kiegyensúlyozott kismama, aki nem aggódja magát halálra a szülésig. És persze a szülés. Hogy kinél. Az egyik orvos rám néz unottan, kijelentésemre miszerint babát várok, megvonja a vállát és közömbösen kijelenti: „na jó, hát akkor megnézzük először is hogy él e az a gyerek”. A másik orvos rám se néz de már mondja hogy császár. A harmadik nőgyógyász lecsesz hogy miért ide jöttem. Mert ide járok 10 éve, vaze és most rögtön csinálj nekem rákszűrést. (Anélkül a védőnő csúnyán néz rám. Nem mentem még hepatitisz vizsgálatra és cukorterhelésre sem és a háziorvost sem kerestem fel három hete. Ejnye.)

A szüleim ragaszkodnak a pesti szüléshez, emberem az erdélyihez. Kedves barátok felkészítenek hogy az első év pokol lesz, de nyugodjak meg utána jön a Kánaán. Emberem magát készíti a hisztijeim ellen, amit akut fáradtságnál produkálni fogok. Ismerős már szült nők felkészítenek hogy reped a gát és milyen amikor a baba kulcs-csontja beakad a kijárat fele.

De szebb későnyári estéken azért elfog a nyugalom – emberem szája a hasam felett, beszélget a babával halkan hogy csak ők hallják, aztán megsimogatja - és bár sok jó dolog van a világon, de jelen esetben ennél jobbat elképzelni nem tudok.