2017. május 17., szerda


A lányom mostanában visszatért csecsemőkori igényeihez, ergo: nem hajlandó egyedül elaludni. Szerencsére már nem kell  fáradhatatlanul se vertikális, se horizontális mozgást végezni vele a nagyszobában (le fel rázogatni, miközben szaladunk vele körben úgy vagy egy órán át), elég lefeküdni mellé és fogni a kezét. Ami elveim ellen van, mert ismerek gyereket, aki 13 évesen még mindig csak az anyjával tud elaludni, De ugyanakkor olyan kellemes is! Még pár mondatban megbeszéljük a nap történéseit, pl. hogy miért kapott dührohamot fürdés után, meg hogy ugye milyen kedves a Nagyi? kérdezem, mire Ő: igen, nagyon kedves a Nagymama - mire én elkezdek sírni, mert a Nagymama az az én Nagymamám, vagyis csak volt, a Nagyi meg az ő nagymamája, aki még van, szerencsére. Erre Ő: Miért vagy szomorú, a Dédi miatt? Igen, kisbabám, mondom én, aztán mély csend. Szuszi. Én meg még mielőtt kimennék a szobájából, előbb összesirdogálom megint a fejem alatt párnaként odagyűrt plüssállatokat. Megőrülök a tehetetlenségtől. Kell hogy legyen valami égi skype, amin újra tudunk beszélni. A szellemidézéstől félek, pedig az is egy opció. Még régen, vagy 15 évvel ezelőtt nem sokkal a halála után megjelent a másik nagymamám, ott állt a szoba közepén, éjszaka, éreztem amikor kimentem pisilni. Nem volt neki külseje, csak egy mással össze nem hasonlítható energiatömege. Máig nem tudom, mit akart.
De valahogy az az érzésem, hogy ez a nagymamám nagyon gyorsan elhúzott. Alig várta, hogy eltűnhessen. Nem azért csinálta magának a hasnyálmirigy rákot meg a cukorbajt, hogy utána még napokig itt dekkoljon és kísértgessen a földön. Sietett a nagypapámhoz, aki nélkül az utolsó 9 évben nem talált magára. 
Csak közben meg mi is itt vagyunk, Nagymama! És bazira hiányzol. Legalább lebbentsd meg a függönyt, hogy ne őrüljek meg. Irj már egy égi emailt. Minden rendben velünk, ne sírjatok, puszi: Nagymama.
Légyszi, légyszi.

2017. május 10., szerda


Holnap lesz a Nagymamám temetése. Lépésről lépésre szoktatom magam hozzá a nemlevéséhez, de még mindig rengeteg a hárítás. Pedig lementem a szuterénbe, megnéztem a befőtteket, meglocsoltam a virágokat, elolvastam az asztalon ottfelejtett cetlin a girbegurba kézírását, éreztem az öblítő illatát, és bár kizokogtam magam Anyám vállán, valahogy mégis ott volt még, nagyon is. Lélekmelengetően ott.
Még most is itt van, és holnap főleg ott lesz, róla fog szólni a nap, róla beszél a rokonság, érte, miatta sír majd mindenki, de rettegve félek, hogy mi lesz azután? Amikor jönnek a hétköznapok? Akkor hol lesz a Nagymamám? Amikor szép lassan megszokjuk majd a létezése hiányát, mint ahogy a Nagyapámét, a Nagybátyámét, a másik Nagymamámét is megszoktuk anno. És ugyanígy lesz majd egyszer velünk is. 
Ebbe belegondolva nem értem, hogy minek van ez az élet. Ha ilyen kurta rövid. Amikor gyerek voltam, minden olyan messze volt. Mi lesz majd, ha felnőtt leszek. Mi lesz majd, ha lesznek gyerekeim. Mi lesz majd, ha meghal mindkét nagymamám és mindkét nagyapám.
Még hátravan egy, egy nagypapa. De rohadtul nem tudom így se, mi van.

2017. május 2., kedd

az egyet aki meghalt


Szombat délután vártam a telefont, hogy csörögjön. Úgy vártam, mint régen, amikor szerelmes voltam bizonytalan viszonzással, és minden egyes nem válaszolt sms-t halálosnak éltem meg. 
18h előtt kicsivel az órámra néztem, és akkor már tudtam, hogy vége. Belémnyilallott az az ismerős érzés, amit anno havonta, hetente éltem meg: kész, vége, elhagytak.
18h után kicsivel felhívtam anyámat, aki maga is hasonló állapotban volt. Aztán este 8h-kor elment Emberem a fiaival bulizni, én meg lefektettem a lányom. Melléfeküdtem, és mialatt vártam, hogy elaludjon, telesírtam a fejem alatt lévő plüssállatait. Egész gyorsan felvette azt a lassú, ritmusos szuszogást, amit alvás közben produkálni tudott, aztán mentem a dolgomra. Bőgtem, tévéztem, olvastam az új Nádas Pétert és akkor végre megnyugodtam. 
22h-kor épp indultam volna aludni, amikor épp észrevettem a lenémított telefonon, hogy a bátyám visszahívott. Konkrétumokat akartam volna tőle, de ő se tudott mit mondani. 
22.10h-kor befeküdtem az ágyba a sírógörcsömmel egyetemben. 
És kb 22.15h körül arra jutottam, ennek nincs értelme, jobb lesz megnyugodni. És akkor nagyon gyorsan elaludtam. 
És körülbelül abban a pillanatban aludhatott el a Nagymamám is. Örökre.

Amibe ha belegondolok, az őrület kerülget. Úgyhogy egyelőre nem gondolok bele. Elég lesz majd akkor, amikor Pestre érve elmegyünk hozzá, lemegyek a szuterénba és meglátom a kamrában a tökéletes szimmetriával elrendezett, üdítő szinekben pompázó lekvár és befőtt rengeteget. A szemüvegét az éjjeliszekrényen. A virágokat, amiket már nem locsol. Az otthonkáit. A girbe gurba kézírását egy ottfelejtett cetlin.

A halála tudatánál még őrjítőbb a lakás. Hogy ott áll, üresen. Se Nagyapa, se Nagymama benne.

Gondolatban ott vagyok hajnalonta félálomban, amikor nem tudok aludni. Bemegyek az előszobába, onnan a szobába, a hálószobába, le a szuterénbe, fel a fürdőbe, a konyhába és onnan vissza az előszobába. És már nem mondja senki, hogy "aranyom". Vagy "anyám". Esetleg szórakozottabb pillanataiban: "apám". 
És gondolatban ott sétálva az üres lakásban, akkor fáj a legelviselhetetlenebbül. El nem tudom képzelni, anyám hogy bírja.