És igen: áttértünk a napi egy, hosszú, délutáni alvásra. Jelentem: kétszer háromnegyed óra nem egyenlő másféllel! ami alatt végignézem a facebookot, megfőzöm a levest és begyúrom a hamburgerzsömlét. És írok ide egy bejegyzést.

Ez itt a mama-kánaán. Persze az elmúlt 10 és fél hónap már megtanította, hogy nem szabad semmit elkiabálni, de azért a napi boldogságot azt gondolom, bőven lehet. És az van bőven.

Pl. egy tíz és fél hónapos már megérti, hogy nem szabad a konnektorba nyúlni. Nem biztos hogy meg is jegyzi, de az adott pillanatban használ a tiltás. Egy 10 és fél hónapos megmutatja hol van Gombóc kutya (kint a kertben), hol van anyu (=én) és hogy hol van apu (=szintén én - bocs, apu). Már tapsol és mutatja hogy csipcsipcsóka hesshesshess. Nekem pedig ennyi bőven elég, hogy a mennyekben járjak. És még alszik is mellé! (nem elkiabálni, nem elkiabálni, mantárzom most közben)
És bár az ősz most épp csúnyább arcát mutatja, mert esik végelláthatatlan, de én csak felpattintom a babakocsira az univerzális esővédő huzatot (áldja Isten aki ezt feltalálta), felveszem a mindent-bíró-mégis-szexi Mango télikabátomat (budapesti énem egyik utolsó szerzeménye), és irány a könyvtár, a piac, vagy csak úgy, az utca.
Közben gondolkodom kislányom identitásán. Otthon azt mondjuk, pá-pá, itt azt mondják táj-táj. Megyek a tájba, onnan jön. Otthon azt mondjuk, megtaláltam, itt: megkaptam. A pukizni-purcolni szinonimákról nem is beszélve (ami pedig egy kisbabás családban az alapszókincs része). Érdekes mód a pisilést duplán becézik errefele (pisikálni), a nagydolgot viszont komolyan veszik (kakál a gyermek, nem kakikál).
De hopp: felébredt a tíz és fél hónapos! az eresz alatt a babakocsiból néz nagy babaszemmel. Vége a mókának - vagy inkább most kezdődik.

Come, Creator Spirit

Ma teregetés közben (nem gondoltam volna hogy a ruhatisztítás egy családban ennyire végtelen folyamat - 2 fiúgyermek, akik igaz hogy néha egy hétig ugyanabban a trikóban járnak, ha nem figyelünk oda, de azért nem mindig; aztán ott van emberem, aki naponta fut, heti kétszer kosarazik és fallabdázik; aztán ugye egy kisbaba végtelen számú kicsi harisnyával és ú.n. bodykkal, végül az én cuccaim, amik végképp nem mérvadóak, lévén bálba mostanában nem sokat járok. Szóval kb már csak a vécékagylóban nincs tiszta-ruha-hegy - hisz mosni és teregetni könnyen lehet egy 10 hónapos mellett, elpakolni már kevésbé). 

Szóval ma teregetés közben egy hirtelen ötlettől vezérelve bekapcsoltam a TV-n a Mezzo-t. Ami nem feltétlen annyira hirtelen ötlettől vezérelt, mert néha szoktam, de általában nyomasztó tud lenni egy egy zordabb kömolyzenei opus, délelőtt 11h-kor egy enyhén nyűgös kicsi emberke társaságában. Azért adtam egy esélyt, és jótett helyébe jót várj! a Mahler VIII. ment éppen. Megszámlálhatatan énekes és zenész a színpadon - majdnem annyi mint a nézőtéren, és én automatikusan abbahagytam a kisded etetését (répát-tökös-csirkepüré) és lecövekeltem a TV elé. (Ez most képzavar, mert a teregetéssel kezdtem, de egy kisgyerekes anyánál bármi megtörténhet.) Eszembe jutott, amikor anyámmal és bátyámmal Londonban belógtunk a szünet után valami koncerterembe, hogy meghallgassuk a Mahler 8-at, én voltam vagy 16, bátyám 18, szerintem anyám kicsit több mint én most. És felültünk a kakasüllőre mérhetetlen boldogságban, mi, a cseles magyarok, de aztán csak arra emlékszem, hogy vége lett, és a népek, mint ha mi se történt volna, minimális energiabefektetésű taps után felálltak és hazamentek. 

Ez a koncert nyilván nem Londonban volt, mert ami a legutolsó hang után történt, az egy következő élmény kezdete is lett egyben. Kitartott csend, a karmester állt behunyt szemmel, és én hirtelen ott éreztem magam a helyében, a mérhetetlen fáradtsággal kevert dicsőséget, amit egy egy jól sikerült premier után érez az ember, és ami olyan nagyon rövid ideig tart. Lemegy a fény, felcsendül a taps, és kb fél percig az ember az örökkévalóság állapotában leledz -az előadás sikerétől független. Aztán ami ezután jön, a premierbuli, a koccintások, a gratulációk, a berugások, az már mind csak erőltetett felidézése annak az érzésnek, ami ott a színpadon fogja el az embert, előadás után hirtelen. A véghetetlen munka gyümölcse ez a fél perc. Amennyit beleadsz, annyit kapsz vissza.
És persze mondhatnám hogy hiányzik a színház, de hova mondjam? Kinek? Meg minek.
A lényeg hogy tudom, hogy mit érzett Riccardo Chailly ott, akkor, 2011-ben Leipzigben a színpadon.