elröpül a nyár is, viszi zöld selyemingét

Hihetetlen káros az emberi butaság, mintha valami fertőző betegség lenne, ami elől karanténnal ki tudnám magam vonni. Úgyhogy ma elkaranténoltam magam, hazajöttem fél9h-kor a munkából (7h-kor kezdek, brrr), de előbb még összevesztem a kollegámmal, mit összevesztem, belefröcsköltem minden eddig felgyűlt sérelmemet abba a nagy arcába, aztán jöttem csak haza. Felköltöttem emberem, belesírtam egyet a nagypárnájába meg a vállába, aztán készítettem neki reggelit, aztán most elment és én szedem össze az erőmet, hogy valami felemelőt csináljak az elmúlt idők gagyitermése után. Kereskedelmi rádió reggeli műsorát vezetni amúgy sem egy nagy értékteremtő tevékenység, nem nekem van kitalálva. Úgyhogy ma, már itthon - miután emberem elment dolgozni - megtisztulásképp csutkára nyomtam az Arvo Part-ot a magnón (Te deum), mind magam, mind a kisbaba számára, sőt, inkább ez utóbbi érdekében történik minden, például hogy amíg nem muszáj nem teszem ki hülye emberek hatásának, úgyis kap majd belőlük eleget. Ha csak magamról van szó, tűrök, de szerencsére nem csak én vagyok már magamban sem egyedül, és még 3 hónapig kell óvnom védenem, hogy vidám boldog gyermekként kerüljön ki majd a téli depressziós sötét világba. Nem vártam még így az újévet sosem.

Úgyhogy ma kicsit olyan, mint régen, amikor a suliból első óra után valami kamu indokkal elkéredzkedtem, aztán hazamentem és élveztem az ingyen szabadságot. Még kissé kóválygok ugyan a 6h-os keléstől, de lassan összeszedtem magam és körbeveszem magam további szépségekkel. Pl Kántor Péter verseket olvasok, csellózom a csellón, aztán pedig elmegyek és veszek festéket és kifestem a gyerekszoba falát. Így lesz a fos-sárga téleleji hideg reggelből napsütéses melegszínű őszi délután.

amikor két kézzel a feje fölé emelt a magasba

Néha, amikor kivételesen nem eszem meg egy kiló gyümölcsöt, vagy épp az uszodában 1000 méter után csinálom a nyújtógyakorlatokat a vízben, néha egészen, túlságosan is könnyűnek érzem magam. Ilyenkor az első jóérzés után mindig összeszorul a gyomrom és ijedten lenézek a hasamra hogy megvan e még - szerencsére eddig az esetek 100%-ban ugyanúgy volt ahogy előtt hagytam. Félek hogy egyszer nem lesz ott és kiderül, álmodtam az egészet. 

Merthogy olyan mint egy álom. Nem feltétlen az hogy az ember babát vár, hanem ahogy várja, meg akivel. Nem tudom az elmúlt 7 évet hogy éltem túl enélkül az érzés nélkül - sőt, hogy lehetséges hogy életem 36 éve alatt most másfél éve van olyan valaki, aki tényleg, hazugságok és elvárások és számítás nélkül tud szeretni. Ennek fényében még szánalmasabban szikrázik régebbi szerencsétlen szingli életem és a körülötte lévő bonyolult viszonyrendszer, a pesti és egyéb éjszakák, az unalmas kiégett vasárnapok, stb. 

Bárhogy lesz is, már ezért megérte idáig eljutni.

És most, hogy elértem a napsütötte sávig, tul.képp egy dolog hiányzik a családomon és a barátokon kívül, merthogy az alkohol meglepően nem - a futás. Egy éve ilyenkor még nagyban edzettem az itteni stadionban a váltómaraton-versenyre, az őszi fényben róttam a köröket, nem tudtam még mi lesz, de nyilván sejtettem és szabad voltam és az adrenalinszintem az egekben és gyilkoltam a zsírpárnáimat és közben szólt a zene - de már csak pár hónap és megint róhatom a köröket - már ha lesz erőm - és akkor végre valahára egy cseppnyi hiányérzet nem marad bennem.

fejed fölött a Nap akár egy vörös tégla

Na, hát kb mostanra kezdek ciki lenni, videókat nézegetek otthonszülésekről a youtubeon és közben épphogy nem bömbölök hangosan a meghatottságtól; terhestorna videókat töltök le teljes elszántsággal, pszichológiai könyveket kölcsönzök a könyvtárból, megtörten vakargatom a kiütéseimet és a viszkető hasam és mindeközben bazira fáj a hátam.

Néhányan - még nem szült nők - megkérdezik: nem furcsa hogy egy teljesen különálló lényt hordasz a hasadban? mint Sigourney Weaver a nyolcadikutasban? Őszintén szólva az elején tényleg ijesztő volt a gondolat, de mára ez megváltozott: az a kislány aki itt rugdos belülről már cseppet sem idegen, cseppet sem különálló. Rajong az apjáért, imádja a gyümölcsöt és a komolyzenét és már most felnéz a féltestvér-bátyjaira. Én pedig néha már elviselhetetlenül várom a decembert, hogy végre találkozzak vele: barna hajú lesz, kék szemű, vagy szőkésvörös, szeplős, barnászöld szemű mint az apja, vagy netalán szőke, világosbarna? - a genetikai paletta elég széles ez esetben. De türelmetlenségem visszafojtom: maradjon idebenn még négy hónapig, és jöjjön amikor ő szeretne. Addig is igyekszem mindent megtenni az érdekében: normálisan táplálkozom, sokat alszom, szeretem az apukáját, hetente kétszer elmegyek uszodába és havonta egyszer haza Pestre. Azt hiszem most jelenleg ennyi a dolgom. 

(no meg pluszba a kevésbé szeretett munkám: hajnali kelések, idegesítő kollega, felületes csevegések, az önmegvalósítás elfojtása, folyamatos kialvatlanság - de hát nem lehet mindig minden tökéletes)

fűszálra hajol a fűszál

Azért terhesnek lenni nem olyan egyszerű.
Először is ott vannak a megfélemlítő kiadványok, miszerint ha nem szedem ezt és ezt a vitamint, nem éneklek a babához mindennap és nem gügyögök fennhangon, akkor kezelhetetlenebb lesz a kamaszkorára és minden bizonnyal asztmában szenved majd. De ez még mindig jobb az orvostudományhoz képest, ahol kétszer küldenek el vizsgálatra, biztos nem lesz e down kóros a baba, és mindenféle egyéb problémákkal riogatnak, még véletlenül se legyek az a kiegyensúlyozott kismama, aki nem aggódja magát halálra a szülésig. És persze a szülés. Hogy kinél. Az egyik orvos rám néz unottan, kijelentésemre miszerint babát várok, megvonja a vállát és közömbösen kijelenti: „na jó, hát akkor megnézzük először is hogy él e az a gyerek”. A másik orvos rám se néz de már mondja hogy császár. A harmadik nőgyógyász lecsesz hogy miért ide jöttem. Mert ide járok 10 éve, vaze és most rögtön csinálj nekem rákszűrést. (Anélkül a védőnő csúnyán néz rám. Nem mentem még hepatitisz vizsgálatra és cukorterhelésre sem és a háziorvost sem kerestem fel három hete. Ejnye.)

A szüleim ragaszkodnak a pesti szüléshez, emberem az erdélyihez. Kedves barátok felkészítenek hogy az első év pokol lesz, de nyugodjak meg utána jön a Kánaán. Emberem magát készíti a hisztijeim ellen, amit akut fáradtságnál produkálni fogok. Ismerős már szült nők felkészítenek hogy reped a gát és milyen amikor a baba kulcs-csontja beakad a kijárat fele.

De szebb későnyári estéken azért elfog a nyugalom – emberem szája a hasam felett, beszélget a babával halkan hogy csak ők hallják, aztán megsimogatja - és bár sok jó dolog van a világon, de jelen esetben ennél jobbat elképzelni nem tudok.

egy kulcs, ami utalna egy rejtett fiókra

Most épp Kolozsváron vagyok, egy három csillagos szálló szingliszobájában kókadozom munkaügyből kifolyólag. Még élvezném is persze - végre egy nagyváros ami nem Pest! - de nem élvezem mert emberem nélkül egy szingliszobában nem az igazi.

Főleg mostanában, hogy nélküle se vagyok egyedül - ha minden igaz egy kislány van a hasamban. Ami a kezdeti ijedségek után (mármint nem a kislány, hanem a baba léte) hatalmas boldogság tudna lenni, ha az ember lányára nem ijesztene rá úton útfélen az orvostudomány, kedves sorstársai és a sógornőjével való horror történetek.
Úgyhogy imádkozom, hogy minden rendben legyen ezzel a tüneményes szerelemgyerekkel az elkövetkezendő száz évben, hogy az apjába szerelmes lesz és vica versa, velem meg sokkal nagyobb tisztelettel bánjon majd mint én bántam az anyámmal (jelzem, én sem igyekszem majd úton útfélen ráerőltetni az akaratomat).
Valamint reménykedem azért is, hogy ez az állandó viszketés ne az epepangás, a félig zsibbadó lábam pedig ne valamiféle egzotikus halálos betegség jele legyen.

hosszú út kanyarog

Bár egy 80%-ban magyarok lakta városban élek, nem tudom említettem e, hogy mégis eléggé szegényes a helyzet mind a könyvesboltok, mind a könyvtári állomány kínálatában. És bár már úton van New Yorkból idefele a Kindle e-book olvasóm (szükség törvényt bont alapon), de addig is míg ide nem ér, kénytelen vagyok bevetni magam az egy szem helyi megyei könyvtárba. És ki gondolná volna, de a leszűkülő kínálatban is van jó: pl itt kezdtem el olvasni bő egy éve Nádas Emlékiratok könyvét két randevú között (hív, nem hív emberem, ezen meditáltam hosszú napokon át a Nádas könyvből fel-feltekintgetve, míg végre felhívott - máig rosszul esik nekem ez a megtorpanó tempó a múltban, hát nem látta már akkor amit én? Hogy ennyire evidens ez a mi viszonyunk? De visszaolvasva a régi naplóm, nem, még én se láttam). 

Most Déry Tibor Ígéret nincs c. könyve maradt a kezemben, ez Pesten csak afféle poros önéletrajzi gyűjteménynek tűnt, egy öregedő ember agóniája mindenféle bokrokról meg naplementéről a Balaton felett. Most kihasználva minden percet szántom a lapokat, szerelme Böhm Aranka iránt, napjai a börtönben, meg a tudat, hogy szinte mindenki meghalt körülötte, híres írók költők kommunisták zsidók és nyilasok, plusz a Befejezetlen mondat c. könyvének születése - odaszegez és elgondolkodtat, már amikor van mikor, mert most kicsit sűrű.

3 hét múlva megyek Pestre, utána azt is elmondom miért. (még soha nem szenvedtem ennyire a titoktartástól!)

elmegyek innen vajszinű tóba

Elképzelem ahogy a nagybátyám tíz év után újra találkozik a legjobb barátjával.

Na mesélj, mondja a legjobb barátnak, mi történt veled az elmúlt tíz évben? Legjobbarát mesélni kezd: üzlet, munka, foci, hogy van már unoka is, és elmond mindent töviről hegyire. Aztán a végén hozzáteszi: hogy milyen szemét dolog ez a rák! Te tiszta mázlista vagy – bök állával a nagybátyám felé – ilyen hamar túlestél rajta. Én nagyon megszenvedtem, biggyeszti hozzá, de már vonja is meg a vállát. Mindegy, itt vagyunk. Nagybátyám erre némán rámosolyog – úgy, ahogy rám is, mikor legutoljára láttam, vékony, sárgás arccal, de még nevető szemmel – majd szó nélkül előhúz két üveg sört.
Leülnek egy felhő szélére, koccintanak és onnan néznek lefelé. Gyerekeiket, unokáikat, asszonyaikat, az otthagyottakat. Minden jó lesz, minden jól van, mondják.