kering velük a lárma

Harminckilencedik hét. Tulajdonképp olyan, mintha az ember mindenhova egy 10 kilós görögdinnyével menne. Ha csak állsz és veled van ez a 10 kiló, már az is fárasztó. Egy ebéd elkészítése (leves + egyszerű második) annyi, mint megmászni a Csomolungmát. Utána még el is pakolni: megmászni a Csomolungmát és még utána levezetésképp a Mount Blancot. Merthogy mostanában ezek a legnagyobb kihívások amiket meg kell élnem, de talán nem is véletlen hogy az ember nem ilyenkor írja meg a doktori disszertációját.
Szépen elgondoltam, hogy azért majd az utolsó hetekben is csinálok valami kreatívat: pl megtanulok varrni, vagy majd a csellójátékommal szórakoztatom a hasamban lévő kisbabát - nos, amikor reggel arra ébredsz, hogy az ujjaid helyén vízzel töltött virslik vannak, amiket nem tudsz mozgatni, ezek a felvetések eléggé elképzelhetetlennek tűnnek.

Két éve ilyenkor még nem sejtettem hogy ez a karácsony ilyen lesz - pl hogy nem a családommal fogok karácsonyozni. De őszintén szólva jelen körülmények között semmi súlya nincs hogy a családomtól távol töltöm azt a pár napot - és ebben biztos vagyok, hogy ők is így gondolják - most, amikor lett egy másik családom, vagyis az ÉN családom. Ami kicsit hektikus, kicsit szétszórt, kicsit hisztis, de az enyém.

Már majd' egy éve, de még mindig nehéz felfogni, hogy ez velem is megtörténhetett.

egy túlbuzgó angyal

Holnap megyek utoljára dolgozni, jipiijáé. Ugyan még fogalmam sincs mivel fogom eltölteni maradék felszabaduló napjaimat (ami lehet pár nap, de még 4 hét is), de ma mégis elöntött az öröm. Hideg van, kint a kertben munkások vágják nekünk a fát hűvös halomba, imádom ezt a fával fűtést. Elmentem mikulásajándékot venni a már meglévő két gyereknek, és az apjuknak is. Még sosem vettem mikulásajándékot, most először, és azt hiszem most már ezentúl életem végéig így lesz.

A gyerekszobában három tonna gyerekruha vár még válogatásra, plusz összekészíteni a kórházi táskát, és persze vele együtt a lelkemet. Életem premierje jön most - közhely, de pontosan így van. Pont úgy érzek mint bemutatók előtt - lelkes izgalom és némi félelem vegyesen - most végre kitesszük aminek ki kell jönnie. Istenem, csak jól sikerüljön. De aztán - pont mielőtt felmegy a függöny - valami isteni nyugalom kerít hatalmába, valami végérvényes bizalom, és akkor már tudom hogy nem lehet baj. 

Hát ebben bízom én. Itt, kitelepülve Erdélybe, vagyis bizonyos szempontból Romániába, ahol koszosak az utcák, és minden beton, és kisebb a választék a boltokban, és nem mindenhol lehet igazi tejszínt kapni, és a székelyekből olykor felszínre tör valami igazi tapló bunkóság - és még így is, minden sokkal, de sokkal.

A teljes összezavarodottság állapota. Várom már, hogy megszülessen Ő, egyrészt hogy felmentődjek a vízilóság alól, amiben mostanában leledzem (vízilóknak van vajon gyomorsav a torkukban folyton és viszket agyament módon a bőrük?), másrészt mert megpusztulok már a vágytól hogy láthassam (a kicsi tökéletességet, aki a víziló hasában leledzik). De ugyanakkor rettegek hogy azután semmi nem lesz úgy, ahogy, és végtelenül boldog vagyok is egyben emiatt, és most még - viziló ide vagy oda - hihetetlen érzés hogy bárhova megyek, folyton velem van, és ha egyedül vagyok sem vagyok egyedül. Ugyanakkor elmennék futni, innék egy sört és elszívnék egy szál cigit, és élvezném hogy a pasik néznek meg az utcán, de közben meg kit érdekel mindez??? Szerelmes vagyok a kicsi babánkba és az apukájába, és félek is, egyszerre  és külön-külön, és jön a tél és végtelenül boldog vagyok és végtelenül ijedt és büszke is egyben, és nem értem hogy jutottam idáig, hogy velem is történhet ekkora csoda, velem, velem, velem! de közben meg ne bízzam el magam, a következő 60 évre legalábbis, és fel lehet e tartani olyan sokáig ezt az édeni állapotot, de közben meg kit érdekel mi lesz majd, ha már ennyiért megérte? 

Szóval konfúz állapot. De nyilván ez így van rendjén.

nincs megnevezve

Kezdek kicsit kétségbe esni: még kb két hónap a nagy pillanatig, de én még mindig nem tudom mi lesz a kisbaba neve, és arról se nagyon van elképzelésem, hogy hogyan kell szülni. Nem olvastam még holisztikus útmutatókat, nem kerestem fel szüléssegítő dúlákat, és arról sincs fogalmam milyen hatással van a későbbi nemi életre ha az apa is bent van a kórteremben. Van viszont millió kétségem, életről és halálról. 

Elhoztuk a bútoraimat Pestről, a lakásom töküres, várja a vevőket. Induláskor lepörgettem gyorsan azt az elmúlt 9 évet, amit ott töltöttem - bulizós nyarak és depressziós telek, ennyi a leltár. És volt néhány este, ami nincs megnevezve. Hideg, meleg, fent és lent, de valahogy soha nem középen. Ja, még az elején a volt pasim, egy másik korszak. És még régebbi idők - ma reggel a rádióban Udvaros Dorottya énekelt az Átutazó című lemezről a Botladozva című dalt - kevesebb, mint fele idős voltam amikor azt hallgattam, mindennek az elején és mégis már mennyire a közepén. Utaztam apámékkal az Őrségbe, voltam 16 és fél, a kocsiban szólt az Átutazó, engem meg Pesten sóvárogva vártak, életemben először. 

Mérhetetlenül öregnek kezdtem magam érezni hirtelen a mai reggelen.

És mindeközben, mialatt ezeket írom, a kisbaba vad bukfenceket vet a hasamban. A boldogság netovábbja.

elröpül a nyár is, viszi zöld selyemingét

Hihetetlen káros az emberi butaság, mintha valami fertőző betegség lenne, ami elől karanténnal ki tudnám magam vonni. Úgyhogy ma elkaranténoltam magam, hazajöttem fél9h-kor a munkából (7h-kor kezdek, brrr), de előbb még összevesztem a kollegámmal, mit összevesztem, belefröcsköltem minden eddig felgyűlt sérelmemet abba a nagy arcába, aztán jöttem csak haza. Felköltöttem emberem, belesírtam egyet a nagypárnájába meg a vállába, aztán készítettem neki reggelit, aztán most elment és én szedem össze az erőmet, hogy valami felemelőt csináljak az elmúlt idők gagyitermése után. Kereskedelmi rádió reggeli műsorát vezetni amúgy sem egy nagy értékteremtő tevékenység, nem nekem van kitalálva. Úgyhogy ma, már itthon - miután emberem elment dolgozni - megtisztulásképp csutkára nyomtam az Arvo Part-ot a magnón (Te deum), mind magam, mind a kisbaba számára, sőt, inkább ez utóbbi érdekében történik minden, például hogy amíg nem muszáj nem teszem ki hülye emberek hatásának, úgyis kap majd belőlük eleget. Ha csak magamról van szó, tűrök, de szerencsére nem csak én vagyok már magamban sem egyedül, és még 3 hónapig kell óvnom védenem, hogy vidám boldog gyermekként kerüljön ki majd a téli depressziós sötét világba. Nem vártam még így az újévet sosem.

Úgyhogy ma kicsit olyan, mint régen, amikor a suliból első óra után valami kamu indokkal elkéredzkedtem, aztán hazamentem és élveztem az ingyen szabadságot. Még kissé kóválygok ugyan a 6h-os keléstől, de lassan összeszedtem magam és körbeveszem magam további szépségekkel. Pl Kántor Péter verseket olvasok, csellózom a csellón, aztán pedig elmegyek és veszek festéket és kifestem a gyerekszoba falát. Így lesz a fos-sárga téleleji hideg reggelből napsütéses melegszínű őszi délután.

amikor két kézzel a feje fölé emelt a magasba

Néha, amikor kivételesen nem eszem meg egy kiló gyümölcsöt, vagy épp az uszodában 1000 méter után csinálom a nyújtógyakorlatokat a vízben, néha egészen, túlságosan is könnyűnek érzem magam. Ilyenkor az első jóérzés után mindig összeszorul a gyomrom és ijedten lenézek a hasamra hogy megvan e még - szerencsére eddig az esetek 100%-ban ugyanúgy volt ahogy előtt hagytam. Félek hogy egyszer nem lesz ott és kiderül, álmodtam az egészet. 

Merthogy olyan mint egy álom. Nem feltétlen az hogy az ember babát vár, hanem ahogy várja, meg akivel. Nem tudom az elmúlt 7 évet hogy éltem túl enélkül az érzés nélkül - sőt, hogy lehetséges hogy életem 36 éve alatt most másfél éve van olyan valaki, aki tényleg, hazugságok és elvárások és számítás nélkül tud szeretni. Ennek fényében még szánalmasabban szikrázik régebbi szerencsétlen szingli életem és a körülötte lévő bonyolult viszonyrendszer, a pesti és egyéb éjszakák, az unalmas kiégett vasárnapok, stb. 

Bárhogy lesz is, már ezért megérte idáig eljutni.

És most, hogy elértem a napsütötte sávig, tul.képp egy dolog hiányzik a családomon és a barátokon kívül, merthogy az alkohol meglepően nem - a futás. Egy éve ilyenkor még nagyban edzettem az itteni stadionban a váltómaraton-versenyre, az őszi fényben róttam a köröket, nem tudtam még mi lesz, de nyilván sejtettem és szabad voltam és az adrenalinszintem az egekben és gyilkoltam a zsírpárnáimat és közben szólt a zene - de már csak pár hónap és megint róhatom a köröket - már ha lesz erőm - és akkor végre valahára egy cseppnyi hiányérzet nem marad bennem.

fejed fölött a Nap akár egy vörös tégla

Na, hát kb mostanra kezdek ciki lenni, videókat nézegetek otthonszülésekről a youtubeon és közben épphogy nem bömbölök hangosan a meghatottságtól; terhestorna videókat töltök le teljes elszántsággal, pszichológiai könyveket kölcsönzök a könyvtárból, megtörten vakargatom a kiütéseimet és a viszkető hasam és mindeközben bazira fáj a hátam.

Néhányan - még nem szült nők - megkérdezik: nem furcsa hogy egy teljesen különálló lényt hordasz a hasadban? mint Sigourney Weaver a nyolcadikutasban? Őszintén szólva az elején tényleg ijesztő volt a gondolat, de mára ez megváltozott: az a kislány aki itt rugdos belülről már cseppet sem idegen, cseppet sem különálló. Rajong az apjáért, imádja a gyümölcsöt és a komolyzenét és már most felnéz a féltestvér-bátyjaira. Én pedig néha már elviselhetetlenül várom a decembert, hogy végre találkozzak vele: barna hajú lesz, kék szemű, vagy szőkésvörös, szeplős, barnászöld szemű mint az apja, vagy netalán szőke, világosbarna? - a genetikai paletta elég széles ez esetben. De türelmetlenségem visszafojtom: maradjon idebenn még négy hónapig, és jöjjön amikor ő szeretne. Addig is igyekszem mindent megtenni az érdekében: normálisan táplálkozom, sokat alszom, szeretem az apukáját, hetente kétszer elmegyek uszodába és havonta egyszer haza Pestre. Azt hiszem most jelenleg ennyi a dolgom. 

(no meg pluszba a kevésbé szeretett munkám: hajnali kelések, idegesítő kollega, felületes csevegések, az önmegvalósítás elfojtása, folyamatos kialvatlanság - de hát nem lehet mindig minden tökéletes)