Pont egy éve érkeztem ide. Ugyanígy sütött a Nap, ugyanilyen friss volt a levegő, ugyanígy tele voltak az utcák emberekkel, mint most, amikor a város ünnepli magát minden évben. Elvárások és tét nélkül érkeztem, nem gondolkodtam, csak tettem ami jött, görcs nélkül. Következménye hogy most itt vagyok, ugyanolyan könnyedén élem a napokat, és nem gondolok bele hogy Budapest a múlté.
Mert ha belegondolok, elfog egyfajta pánik: ilyenkor tavasszal milyen jó volna elbiciklizni a bátyámékhoz a Duna melletti kerékpárúton, játszani a pici unokahúgommal; kiülni barátokkal valami kocsma teraszára Pesten; elővenni a szekrényből a tavaszi ruhákat; ebédelni menni a Nagymamámhoz...
És akkor gondolom tovább: itt biciklizni sokkal fenomenálisabb érzés, és bár nincs itt az unokahúgom, de minden esély megvan hogy legyen majd egy saját bébim; kiülhetek a kertbe sörözni, és azért itt is vannak barátok, vagy olyasfélék; az öltözködés mondjuk tragédia, egy szem ruhabolt van a városban a többi turkáló, de a Nagymamámat minden második nap felhívom a skypeon. És főzöm én a bablevest meg a paprikáscsirkét, és ami a legeslegfőbb: hogy van kinek. De azért ott van bennem a félelem, mert belül még mindig az a szánalmas kis szingli vagyok, aki szeret szenvedni és szeret egyedül lenni és szereti túlbonyolítani a dolgokat - itt pedig mindezekre nulla az esély.
Az meg kifejezetten ijesztő, hogy máris elfelejtettem beszélni, összekeverem a nyelvtant és már ketten is megjegyezték otthoniak, hogy egész úgy beszélek mint az itteniek. Zárt szájjal, dallamosan. Ami túlképp nem meglepő, mert kamaszkoromban is pont így beszéltem.
De azért jó lenne tudni hogy ki is vagyok én.
És akkor gondolom tovább: itt biciklizni sokkal fenomenálisabb érzés, és bár nincs itt az unokahúgom, de minden esély megvan hogy legyen majd egy saját bébim; kiülhetek a kertbe sörözni, és azért itt is vannak barátok, vagy olyasfélék; az öltözködés mondjuk tragédia, egy szem ruhabolt van a városban a többi turkáló, de a Nagymamámat minden második nap felhívom a skypeon. És főzöm én a bablevest meg a paprikáscsirkét, és ami a legeslegfőbb: hogy van kinek. De azért ott van bennem a félelem, mert belül még mindig az a szánalmas kis szingli vagyok, aki szeret szenvedni és szeret egyedül lenni és szereti túlbonyolítani a dolgokat - itt pedig mindezekre nulla az esély.
Az meg kifejezetten ijesztő, hogy máris elfelejtettem beszélni, összekeverem a nyelvtant és már ketten is megjegyezték otthoniak, hogy egész úgy beszélek mint az itteniek. Zárt szájjal, dallamosan. Ami túlképp nem meglepő, mert kamaszkoromban is pont így beszéltem.
De azért jó lenne tudni hogy ki is vagyok én.
Nem lehet, hogy azért érzed még mindig szinglinek magad, mert az egyszerűen csak 1 dolog, akár egy kedvenc könyv és nem szeretnéd elveszíteni? Nem önmagáért ragaszkodsz hozzá, hanem csak úgy...
VálaszTörlésarra nincs valasz, hogy "ki vagyok en?" :) gratulalok a dontesedhez!
VálaszTörlés