Nahát. Senki se mondja, hogy a kisgyerekes anyáknak semmire sincs ideje: már a negyedik könyvnél tartok a Háború és békében, pedig csak 4 hónapja kezdtem olvasni. Sajnos a poént lelőtte Kántor Péter A könyves mente című versével, aminek első sora tegnap félálomban beugrott (miszerint "Tolsztoj Pierre-hez adta Natasát"), szóval olyan nagyon nem hatalmasodott el rajtam az izgalom így a könyv vége fele. És hát hogy is mondjam... Tolsztoj nem egy Dosztojevszkij. Nincs benne romlottság, fülledtség, katarzis, túl sok filozófia. De azért mégis jólesik majd kimondani, hogy kiolvastam a Háború és békét. Most, hogy olyan sokat nem akar tőlem az élet - vagy éppen túl sokat akar.
Még a Mezzo szól gyakran nálunk, az is zene füleimnek. Nem azért mert sznob vagyok, hanem mert eléggé kiestem abból a közegből, ahol még mindennaposak voltak az eszmefejtegetések bizonyos kulturális termékek felett. A szomszédban az autóban bömböltetik a Neoton Familiát; magukat értelmiséginek tartó férfiak viselkednek végtelen paraszt módjára szűk baráti körben (épp hogy nem vágják a fejemhez, hogy a "a nők kössenek" - azt hiszem ez is Tolsztoj?); a játszótéren sem sűrűn kérdezik meg tőlem a gyerek altatásán és hozzátáplálásán kívül, hogy mit láttam utoljára színházban; és néha nagyon feleslegesnek érzem magam pillanatokra, hogy túlságosan senki nem kíváncsi itt rám (persze gyerekemen és imádott apján kívül), úgy, ahogy Pesten kíváncsiak.
Úgyhogy pro és kontra ez a Budapest.
Én kíváncsi vagyok, csak túl ritkán írsz. :-)
VálaszTörlés:-) köszi, igyekszem, csak hát az a fránya idő (vagyis annak hiánya)
Törlés