"A tököm televan ezzel az erdélyi színjátszással" - így mentem tegnap interjút készíteni, és hát érződött is a hatása. Ráfagyott a mosoly az arcomra beszélgetés közben, úgyhogy a végén a legutolsó, amit megkérdeztem volna a színházigazgató-rendezőtől, hogy "helló, nincs véletlen szerep nekem itt ebben a színházban?". Hibáktól hemzsegett az előadása, de olyan magabiztosan mesélt az arc, hogy elment a kedvem a problémafelvetéstől. És attól is, hogy itt volna e értelme bárminek. Pl. nem otthon lenni esténként a lányomat fektetni, hanem próbálni valami elcseszett, tézisektől hemzsegő előadást. Nem mintha lenne esélyem.
És ha itt nincs, sehol sincs. Vagy csinálok magamnak, vagy kezdek valami egyéb hasznosat az életemmel. Mert tök jó paradicsompalántákat ültetgetni (tényleg), meg a muskátlikat helyezgetni egyik ablakból a másikba, meg végtelen számú zoknikat mosni öt főre (most hazudtam), de kicsit hiányzik a tartalom. És most szerintem minden kisgyerekes anya tudja, mire gondolok.
Pl. szuperjó lenne cigány gyerekeknek esélyt adni, hogy lehessen belőlük valami. El szoktam velük beszélgetni a főtéren, hogy mielőtt tarhálnak pénzt (kenyérre, forró csokira, egy menetre a kisvasúton), tudjam mi az ábra. És az ábra mindig ugyanaz: bazira nem igazságos az élet.
(Még mindig ilyen nyekergő, világvége állapotban vagyok, és azt hiszem ez így is marad, míg nem lépek valamit.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése