Holnap lesz a Nagymamám temetése. Lépésről lépésre szoktatom magam hozzá a nemlevéséhez, de még mindig rengeteg a hárítás. Pedig lementem a szuterénbe, megnéztem a befőtteket, meglocsoltam a virágokat, elolvastam az asztalon ottfelejtett cetlin a girbegurba kézírását, éreztem az öblítő illatát, és bár kizokogtam magam Anyám vállán, valahogy mégis ott volt még, nagyon is. Lélekmelengetően ott.

Még most is itt van, és holnap főleg ott lesz, róla fog szólni a nap, róla beszél a rokonság, érte, miatta sír majd mindenki, de rettegve félek, hogy mi lesz azután? Amikor jönnek a hétköznapok? Akkor hol lesz a Nagymamám? Amikor szép lassan megszokjuk majd a létezése hiányát, mint ahogy a Nagyapámét, a Nagybátyámét, a másik Nagymamámét is megszoktuk anno. És ugyanígy lesz majd egyszer velünk is. 

Ebbe belegondolva nem értem, hogy minek van ez az élet. Ha ilyen kurta rövid. Amikor gyerek voltam, minden olyan messze volt. Mi lesz majd, ha felnőtt leszek. Mi lesz majd, ha lesznek gyerekeim. Mi lesz majd, ha meghal mindkét nagymamám és mindkét nagyapám.
Még hátravan egy, egy nagypapa. De rohadtul nem tudom így se, mi van.