2017. november 17., péntek

Mostanában sűrűn előjönnek a halottaim az álmaimban. Nem mintha bánnám, sőt. Jólesik találkozni a nagymamáimmal, a nagyapámmal és a nagybátyámmal.  És a másik nagyapámmal, aki bár még él, de már 94 éves.
Gondolatban mindig a nagyszüleim házában vagyok, ami olyan mint régen, de még mint mielőtt csutkára kipakoltuk volna pár hónappal ezelőtt. 

Egy ilyen kipakolás még a halálnál is rosszabb. Beleszakadás. Nem tudsz nem a mélyére menni minden egyes cetlinek, cérnagombolyagnak és fél pár kesztyűnek.
Mondjuk alapból sem volt szerencsés a Nagymamámnak pont abban az évben meghalnia, amikor én 40 lettem. Igazán lehetett volna egy kis tapintattal irántam. Egyrészt nem volt aki beszédet mondjon a szülinapomon. Másrészt mert így hirtelen, puff, ugrottak egyet a generációk. Most anyukám a legidősebb és én a következő. Ergo: sokkal közelebb kerültem a halálhoz, mintha csak simán betöltöttem volna a negyvenet.
De azért nem adom magam olyan könnyen. Pl. most szeretnék még egy gyereket, vettem egy piros bőrdzsekit és elkezdtem jazz-hegedűre járni. Nem hagyom, hogy rajtam múljon. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése