2019. március 20., szerda

Ősszel még minden olyan egyszerű volt. Életem legboldogabb időszaka volt az, egyik a kettő közül (a másik 2004. májusában volt, amikor az EU-hoz csatlakoztunk, de nem amiatt). Aztán rájöttem, hogy az én gondtalanságom ára Emberem gondterheltsége - ergo hogy minden felelősség az ő vállát nyomja, azért tud nekem olyan könnyű lenni. Biztos, ami biztos, elkezdtem én is stresszelni vele, legalább ennyiben támogassam. Aztán elkezdett a fiam rosszul aludni, másfél óránként ébredni. Ezt nagyon nehéz épp ésszel elviselni. Aztán szilveszterkor meghalt a Nagyapám, szomorú voltam, de arra gondoltam, ez nem tragédia. Az a tragédia, ha beteg a gyereked. Vagy bárki, aki még fiatal. És tudat alatt vártam a hírt. Hogy meddig lehetek még "boldog", legalábbis nem szomorú. Addig élvezzem ki. És aztán persze jött a hír, nem kellett sokat várni, kb 3 hetet. És akkor már nem a fiam miatt aludtam rosszul, hanem a tudat miatt, hogy amíg én itt babázom és a nagybetűs életet élem, szívom a friss hegyi levegőt és síelek és  eszem és iszom és veszekszem és kibékülök, a velem egyidős unokatestvérem egy kórházi ágyon fekszik és várja, hogy a szervezete véglegesen leépüljön.
Volt egy éjszakám, amikor pokoli szorongás-rohamok törtek rám, az egész testem görcsbe rándult, nem bírtam aludni, fel-fel riadtam, akkor is, amikor a fiam nem ébresztett. Másnap meghalt a Vera.
Attól kezdve megint jól aludtam. Tudván, hogy most már jó neki.
És mint ahogy a nagyapám is, ő is csak később kezdett hiányozni. Hogy most már nem kommentálja hűségesen a gyerekeimről a képeket az instagramon, amiket feltöltök. És én sem az ő gyerekéről (4 éves). Nincs kivel megosztani a karácsonyi menűről való gondolatainkat az iphone privát képmegosztó oldalon. Nincs kivel skypolni pár havonta, igaz akkor egy teljes órán át, megvitatva a kisgyerekes lét örömeit. Anglia és Erdély között ennyi találkozási pontunk akadt.

Apámék meg pakolják ki a Nagyapám lakását, szorgalmasan küldi a fényképeket az ott talált kincsekről.
Egy kicsit sok nekem ez. Két éve a Nagymamám, A hely, ahol lakott, ahol anyám felnőtt, nappal az öblítő és a sült csirke illata, éjszaka az utcában elhaladó autók beszűrődő fényei. Most a Nagyapám, ahol apám felnőtt, ahol éjfélkor nagyot szólt a kakukkos óra és recsegett a padló és mi egy nagy pehelypaplanon aludtunk a bátyámmal. Még akkor, amikor nem törődtem a halállal.


Életközepi válságban vagyok. Életközepi válság, amikor az utolsó nagyszülőd is meghalt, és tudod, hogy a szüleid a következők. Még nagyobb a válság, ha nem a szüleid, hanem a kortársaid. 
De most nem engedhetem meg magamnak a depressziót. Sokat mozgok, egészségesen táplálkozom, kimondom, ha valami bánt. Nekem még élnem kell, sokáig. Ez a minimum, amivel a gyerekeimnek tartozom.

1 megjegyzés: