fűszálra hajol a fűszál

Azért terhesnek lenni nem olyan egyszerű.
Először is ott vannak a megfélemlítő kiadványok, miszerint ha nem szedem ezt és ezt a vitamint, nem éneklek a babához mindennap és nem gügyögök fennhangon, akkor kezelhetetlenebb lesz a kamaszkorára és minden bizonnyal asztmában szenved majd. De ez még mindig jobb az orvostudományhoz képest, ahol kétszer küldenek el vizsgálatra, biztos nem lesz e down kóros a baba, és mindenféle egyéb problémákkal riogatnak, még véletlenül se legyek az a kiegyensúlyozott kismama, aki nem aggódja magát halálra a szülésig. És persze a szülés. Hogy kinél. Az egyik orvos rám néz unottan, kijelentésemre miszerint babát várok, megvonja a vállát és közömbösen kijelenti: „na jó, hát akkor megnézzük először is hogy él e az a gyerek”. A másik orvos rám se néz de már mondja hogy császár. A harmadik nőgyógyász lecsesz hogy miért ide jöttem. Mert ide járok 10 éve, vaze és most rögtön csinálj nekem rákszűrést. (Anélkül a védőnő csúnyán néz rám. Nem mentem még hepatitisz vizsgálatra és cukorterhelésre sem és a háziorvost sem kerestem fel három hete. Ejnye.)

A szüleim ragaszkodnak a pesti szüléshez, emberem az erdélyihez. Kedves barátok felkészítenek hogy az első év pokol lesz, de nyugodjak meg utána jön a Kánaán. Emberem magát készíti a hisztijeim ellen, amit akut fáradtságnál produkálni fogok. Ismerős már szült nők felkészítenek hogy reped a gát és milyen amikor a baba kulcs-csontja beakad a kijárat fele.

De szebb későnyári estéken azért elfog a nyugalom – emberem szája a hasam felett, beszélget a babával halkan hogy csak ők hallják, aztán megsimogatja - és bár sok jó dolog van a világon, de jelen esetben ennél jobbat elképzelni nem tudok.

egy kulcs, ami utalna egy rejtett fiókra

Most épp Kolozsváron vagyok, egy három csillagos szálló szingliszobájában kókadozom munkaügyből kifolyólag. Még élvezném is persze - végre egy nagyváros ami nem Pest! - de nem élvezem mert emberem nélkül egy szingliszobában nem az igazi.

Főleg mostanában, hogy nélküle se vagyok egyedül - ha minden igaz egy kislány van a hasamban. Ami a kezdeti ijedségek után (mármint nem a kislány, hanem a baba léte) hatalmas boldogság tudna lenni, ha az ember lányára nem ijesztene rá úton útfélen az orvostudomány, kedves sorstársai és a sógornőjével való horror történetek.
Úgyhogy imádkozom, hogy minden rendben legyen ezzel a tüneményes szerelemgyerekkel az elkövetkezendő száz évben, hogy az apjába szerelmes lesz és vica versa, velem meg sokkal nagyobb tisztelettel bánjon majd mint én bántam az anyámmal (jelzem, én sem igyekszem majd úton útfélen ráerőltetni az akaratomat).
Valamint reménykedem azért is, hogy ez az állandó viszketés ne az epepangás, a félig zsibbadó lábam pedig ne valamiféle egzotikus halálos betegség jele legyen.

hosszú út kanyarog

Bár egy 80%-ban magyarok lakta városban élek, nem tudom említettem e, hogy mégis eléggé szegényes a helyzet mind a könyvesboltok, mind a könyvtári állomány kínálatában. És bár már úton van New Yorkból idefele a Kindle e-book olvasóm (szükség törvényt bont alapon), de addig is míg ide nem ér, kénytelen vagyok bevetni magam az egy szem helyi megyei könyvtárba. És ki gondolná volna, de a leszűkülő kínálatban is van jó: pl itt kezdtem el olvasni bő egy éve Nádas Emlékiratok könyvét két randevú között (hív, nem hív emberem, ezen meditáltam hosszú napokon át a Nádas könyvből fel-feltekintgetve, míg végre felhívott - máig rosszul esik nekem ez a megtorpanó tempó a múltban, hát nem látta már akkor amit én? Hogy ennyire evidens ez a mi viszonyunk? De visszaolvasva a régi naplóm, nem, még én se láttam). 

Most Déry Tibor Ígéret nincs c. könyve maradt a kezemben, ez Pesten csak afféle poros önéletrajzi gyűjteménynek tűnt, egy öregedő ember agóniája mindenféle bokrokról meg naplementéről a Balaton felett. Most kihasználva minden percet szántom a lapokat, szerelme Böhm Aranka iránt, napjai a börtönben, meg a tudat, hogy szinte mindenki meghalt körülötte, híres írók költők kommunisták zsidók és nyilasok, plusz a Befejezetlen mondat c. könyvének születése - odaszegez és elgondolkodtat, már amikor van mikor, mert most kicsit sűrű.

3 hét múlva megyek Pestre, utána azt is elmondom miért. (még soha nem szenvedtem ennyire a titoktartástól!)

elmegyek innen vajszinű tóba

Elképzelem ahogy a nagybátyám tíz év után újra találkozik a legjobb barátjával.

Na mesélj, mondja a legjobb barátnak, mi történt veled az elmúlt tíz évben? Legjobbarát mesélni kezd: üzlet, munka, foci, hogy van már unoka is, és elmond mindent töviről hegyire. Aztán a végén hozzáteszi: hogy milyen szemét dolog ez a rák! Te tiszta mázlista vagy – bök állával a nagybátyám felé – ilyen hamar túlestél rajta. Én nagyon megszenvedtem, biggyeszti hozzá, de már vonja is meg a vállát. Mindegy, itt vagyunk. Nagybátyám erre némán rámosolyog – úgy, ahogy rám is, mikor legutoljára láttam, vékony, sárgás arccal, de még nevető szemmel – majd szó nélkül előhúz két üveg sört.
Leülnek egy felhő szélére, koccintanak és onnan néznek lefelé. Gyerekeiket, unokáikat, asszonyaikat, az otthagyottakat. Minden jó lesz, minden jól van, mondják.

térdig, könyökig látszol

Most dolgozom megint, próbálok. Ha a statisztikát nézzük, minden évre jut egy darab - elég szegényes, de legalább jut. Meg aztán úgysem ez a lényeg most, valami új van, ami eddig még sosem volt. De nyilván így van rendben, mint ahogy semmi sincs véletlenül, úgyhogy tegnap késődélután, ahogy utaztam haza vonaton a próbáról, egy közeli kisvárosból, eső után sütött a Nap és miután kiolvastam egy ismerőstől kunyerált múlt heti Magyar Narancsot (mekkora kincs itt a magyarországi liberális sajtótermék!) gondoltam hallgatok egy kis zenét, nem is akármit, hanem a My favourite things egyik jazzfeldolgozását a 20 közül ami megvan - úgymond hozzárendelve a pillanathoz a pillanatot. És hallgattam és néztem ki a az ablakon és láttam szivárványt meg futó őzeket és egy nagy mezei nyúl hátsó tappancsait szaladva át a repcén. És az állomáson az emberem várt, pedig meg se beszéltük, és nagyon örültem neki, de sajnos semmi se tökéletes, mert este megnéztük a Martin McDonagh új filmjét a Hét pszichopatát és jajj az nagy hiba volt. Úgyhogy nyuszikák meg őzek helyett megkínzott kommunista észak-koreaiakkal álmodtam, meg tengerparttal a Moszkva téren. Emberem is gyilkolt álmában, csak úgy folyt a vér.
És innen messziről nézve, a hegyek alól még kevésbé érteni, hogy minek ilyen filmeket csinálni és hogy miért tart oda a társadalom ahova.

ma vagy holnap vagy régen

Itt tegnap ért véget a román húsvét, május 1.-et hozzácsapva lett egy hosszúhétvége, kirándulásokkal, kosarazással és felfújható medencében fürdéssel a kertben. A gyerekek este sokáig fent maradhattak és reggel a kanapén ehették a tejbepelyhet, miközben közösen néztük a Vissza a jövőbét. És pont úgy éreztem magam, mint a bátyámmal régi nyarakon meg teleken a szünetekben, amikor még mi voltunk gyerekek és nekünk volt szünetünk és már elég nagyok voltunk hogy egyedül maradjunk a lakásban otthon és reggelente tévét néztünk, tévé után meg nekiálltam rajzolni vagy festeni vagy gyurmázni vagy verekedni a bátyámmal és aztán hazajöttek a szüleink és mindig csináltunk valamit közösen. Vagy csak simán lementem a ház elé és játszottam a többi lakótelepi gyerekkel, akiket kicsit lenéztem, mert ugyan barbiebabázni tökéletesen jól lehetett velük, de nem tudták 11 évesen hogy ki az a Elizabeth Barett-Browning, se azt hogy Jane Eyre, mert nem olvastak csíkos meg pöttyös könyveket.

És bár nem tudom hogy van e még egyáltalán pöttyös meg csíkos könyv, de most ebben a román húsvéti szünetben – bár tonnaszám gyártottam a melegszendvicseket a kakaókat és a mézes teákat, és a szüleim is messze vannak, - de olyan történt ami rég: egy kicsit én is gyerek lettem.

mint rianás a jégen

Ez itt annyira kisváros, hogy még csak másodszor mentem kutyakajáért a boltba és épp elkezdtem nyökögni, hogy valami B-betűs tápot kell vennem, olyan kerek és közepes méretűt, mikor az előadócsaj szavamba vágva beazonosította a pasimat (akivel a múltkor együtt vásároltunk) és egyből tudta mi kell a kutyinak.
Az uszodába bérletet vettem és 20 lejjel kevesebb volt nálam - nem baj, majd legközelebb, mondta a nő.

Láttam egy zseniális színházi előadást valami kis faluban egy naftalinszagú kultúrházban, plusz 8 lejért megvettem a Jiddise Máme című könyvet egy antikváriumban - egyszóval szellemileg most épp kielégültnek érzem magam. Már csak 3 hetet kell kibírnom munka nélkül, juhé.

Közben azért meg-megvillan, hogy magyar-magyar és erdélyi-magyar ember között mégis mekkora a különbség. Mondjuk annyi, mint a Bükk és a Nyugati-Kárpátok között. Vagy mint Kádár és Ceausescu között. Nekünk (a dédszüleimnek, nagyszüleimnek, szüleimnek) az átkosban csak magukat kellett túlmenekíteni, itt az emberélettel együtt egy egész nemzetet. Néha indulatosan vitatkozunk egymással a pasimmal, és bár ugyanarról beszélünk, de soha nem jutunk közös nevezőre. Mintha mások lennének a fogalmak, miközben a vélemény ugyanaz. Ő úgy konzervatív hogy közben liberális, a cigány úgy nem magyar hogy közben mélyen tiszteli, és ha netalán összeházasodunk, nem várja el hogy betérjek református hitre.

És hát a múltkor verbálisan is egyértelműsítettem, mekkorát fordult az életem ideköltözésemmel (olyan 90 fokot), sikerült még egyet tekerni rajta 180 fokig. Épül-szépül a jövő, de azért az mérhetetlen ijesztő, mennyire nem az én kezemben van.