tölts rá, hadd legyünk boldogok

Azért bazi nehéz lehet csecsemőnek lenni. Kilenc hónapot eltöltesz egy védett burokban, egy kis méh-kánaánban, ahol minden csak egy karnyújtásnyira van tőled: kaja, pia, oxigén, anyuci – és aztán kicsusszansz, vagy épp – ha császár, mint végül nálam – kirángatnak egy hideg téli világba, ahol egyetlen túlélő lehetőséged a hangod. És akkor sírsz mindenért, kivéve ha nevetsz, ami engem meglepett, hogy egy egy hetes kisbaba már nevet, de határozottan igen.

Kétgyermekes sógornőm megkérdezte a kórházból kijövetelem estéjén, hogy „az egy dolog hogy a kisányod igen, de te sírtál e már?”. Mondtam neki nem, max a végtelenül kiszolgáltatott kórházi körülmények miatt, mert azt elfelejtették mondani, hogy milyen válogatott kínzásoknak teszik alá a tudatlan, császármetszésnek kitett anyukát. Amikor már 24. órája nem kaptam inni (a néhány korty teán kívül) és már az őrület szélén álltam, akkor megfogalmazódott benne, hogy hopsz, lehet hogy mégse kell nekem több gyerek?  

De mindez már a múlté: itthon vagyunk, és ha sírok akkor max azért, mert hirtelen megváltozott a hormonszint a szervezetemben, na meg ha a kisbabámra nézek, akkor nem tudom felfogni, hogy létezhet ekkora csoda a világon. A szülés utáni állapotnak vannak még pozitív velejárói, pl hogy végre tudok hason aludni, a fejem nem úgy néz ki mint egy vízzel feltöltött lufi és hogy hiába az éjszakázás, mégsem vagyok fáradt.

Ki van ez találva, tudja a természet a dolgát, mint egy hiper-intelligens számítógép. Vagy mint egy hiper-intelligens isten.

Mindegy, bármi is az, végtelen az én hálám.