A rettenetek éjszakája volt az elmúlt. Minden volt benne: természeti katasztrófa ami az összes ismerősöm összes gyerekét elpusztítja. Aztán szültem: képtelen voltam kinyitni a szemem, és csak érzékeltem a kisbabámat mellettem, amikoris gonosz kezek valami sátáni kacaj kíséretében elkezdtek húzni a lábamnál fogva, el az újszülött gyönyörűséges kislányomtól. Aztán ismerősöm 2 hónapos gyerekére kellett vigyáznom, akiről kiderült hogy szellemi sérült (teljesen rendben van amúgy) - szóval reggel 6h-kor sírva ébresztettem emberemet, aki alváshiányában is hősiesen átölelt és nyugtatgatott, valamint megtiltotta, hogy a közeljövőben megnézzem a BBC-n a Sherlock című sorozat következő maradék pár epizódját. Igent mondtam neki, de közben meg próbálok magamban titokban kompromisszumot kötni, mert nagyon nehéz megállni hogy ne kövessem szuperhősünk Sherlock Holmes és barátja John Watson szupersorsát: mondjuk ha reggel 8h-kor nézem, akkor fél 10h-kor már vége, és estig el is párolog a szorongás. 

Egy szépséghibája van a dolognak: reggel 10h előtt nem kelünk ki soha az ágyból.

Úgyhogy marad a Paprika TV meg a BBC News, szoptatás közben, hogy azért az én agytekervényeim is stimulálva legyenek.

(De ez csak a felszín: egyébként meg lelkem mélyén olyan vagyok, mint a végtelenül idegesítő Natasa a Három nővérből, aki a kicsi Bobekján kívül semmiről sem tud és akar beszélni. De még ezerszer inkább ez, mint a hideg és kegyetlen szorongás.)