Vannak persze kevésbé vidám napok. Fáradtak, nyűgösek, szürkék. Időjárástól függetlenül. Olyan minden mindegy állapotban várom a nap fényét, a délutáni alvást, amikor egy kicsit felszabadulok és magam lehetek. Azt gondolom, na majd akkor. Aztán a délutáni alvás alatt csak ülök tompán és alig várom, hogy gyermek felébredjen és legalább annyi csillogás legyen, amit az ő tekintete kínál.
Nehéz mostohaanyának lenni. Pénteken 4, szombat-vasárnap csak 3 kiskamasz fiú vadult körülöttem, és még az is túlzás, hogy vadult, mert a telefonon pötyögést meg a wii-zést még nyugodt szórakozásnak vehetjük. És persze kisbabám, aki pedig még sosem volt ilyen nyugodt, mint mostanában.
Úgyhogy lehet ez a fáradtság olyan "túl sok ember, a túl sok figyelem" -féle, olyan "másnak mi jó"-fáradtság. Valami most nagyon hiányzik, ami csak rólam szól. Nem nagy dolgok, csak pl. hogy szabadon bömböltethessem a zenét a lakásban mialatt vasalok - és nem, nem a Gryllus Vilmost.
Nem tudom. Nem tudom, hogy pontosan mi hiányzik. Csak egy csipet önmegvalósítás - nem több. Hogy helló, ez vagyok én, most épp nem a gyerekem anyja, nem más fiúk mostohaanyja, nem élettárs-feleség-háztartásbeli, hanem én, én, én. Ezt gondolom a világról, ilyen a humorom és még énekelni is tudok.
Valami ilyesmi.
Valami ilyesmi.
Megértelek.... de sajnos ez még nagyon sokáig így lesz. :-(
VálaszTörlésAzért talán valami apróságokat mégis be lehet csempészni. Ilyen a blog is.
Írj gyakrabban! (mondom én önző módon, hogy többet olvashassalak) :-D