2015. július 29., szerda

tapsolj egyet

A román-magyar határon átlépve  alig várom, hogy a telefontérerőm is átlépjen a magyarországi távközlési szolgáltatóhoz, és végighívogathassam az összes arra érdemes személyt. Távközlési szolgáltatóm egyre kevésbé jár jól, mert a személyek száma egyre kevesebb.

Meglepő mód átvariálódtak a barátaim. Ha pontosabban akarok fogalmazni: leléptek. Egy-kettő persze még maradt, leginkkább gyerekesek vagy a nagyon régiek, de leginkább a kettő egyben.
Az elején még zavart, álmatlan éjszakákat okozott, de legutóbbi pesti utam alkalmával (ami tegnap ért véget) rájöttem: tökéletesen boldoggá tesz, ha a Nagymamámnál ülünk a 40 fokban, a nagymamám, az anyám, az unokatesóm meg én, és a besötétített szobában nézzük a 2 év alatti gyermekeinket létezni. Ugyanez kicserélhető a bátyámékra és gyerekeikre. Avagy gyerekek nélkül (!!!) elbiciklizni Kisorosziba és kifeküdni a Szigetcsúcsra. Tökély.
Ide jutott az én folyamatosan társaságban pörgő szingli énem. 
Az elején azt hittem, mindez a költözés miatt: 700km elég nagy vízválasztó tud lenni a társasági életben. De aztán rájöttem, hogy ez a kisgyermekes anyák és apák sajátja. Mint ahogy Emberemtől is leléptek nagy puffogva ivócimborái, hála a jó istennek.

És bár tudom, hogy ez a természetes, de most itt ülök a délutáni alvásidőben a konyhában, 700 km-re Pesttől és kicsit fáj. Próbálom végigvenni, ki az, akit itt felhívhatnék, hogy hahó megjöttünk, de egy árva emberen kívül senki nem jut az eszembe.

1 megjegyzés: