Megjártuk Londont. Kb annyi volt, mint egy pislogás: szállt fel a repülő Bukarestből London fele, a következő pillanatban pedig le is szállt, Londonból Bukarestbe. A kettő között a különbség, hogy míg odafele energiám teljében, visszafele az összeomlás szélén álltam. Alvásban nem volt erős ez a három nap, az biztos. 

Mindenesetre öregszem. Vagy London nem ugyanaz, mint volt. Túl sok az ember, túl sok a zaj, túl sok a csillogás, túl sok a bolt, túl sok a felületesség, már az abból adodó felületesség, hogy idő híján mindenen átszaladtunk. Hónapok óta nézegettem lelki szemeimmel, milyen lesz, amikor ott állunk majd a National Galleryben a Rubens-ek előtt Emberemmel kéz a kézben és eufóriában leledzünk. De mire odakerültünk, semmi más nem érdekelt minket, mint hogy leülhessünk. És tök mindegy volt, hogy Rubens vagy korareneszánsz. 

Viszont remek volt az esküvő, hogy együtt volt a család, meg hogy tudtunk kettesben is csavarogni. És hogy túléltem a klausztrofóbikus repülőutat meg a gyerekem utazással kapcsolatos hisztérikus összeomlásait. Milyen ciki, amikor egy gyerek nyilvános helyen fetreng a földön és ordít hozzá, gondoltam eddig, micsoda csőd szülők. Nahát, welcome to the Club, mondhatják most ők.

Egyszóval klassz hely London, de lehet várnék még 18 évet, hogy élvezhessem is.