2016. március 20., vasárnap

Voltunk Pesten, ahol is egy péntek délelőtt kézenfogtam Emberem és beültünk az Urániába a Saul fiára. Nálam jobban nem lehetett senki felvértezve, de ami a kb. 5. percben történt, az a bennem lévő feszültségmérőt felnyomta az egekbe. Ha lázmérő lettem volna abban a percben, a higany kifröccsen az űrbe, azt hiszem. Bazmeg - szakadt ki belőlem félhangosan és megmarkoltam Emberem kezét. Aztán a markolás enyhült, és összességében olyan véleménnyel jöttem ki a moziból, ahogy holokauszt-filmről még soha: ez szép volt, mondtam, és gondolom azóta is.
A világ legbrutálabb lelki vagy fizikai kínzását is követhetik el ellened, ha a lelked túl tud szárnyalni a halál felett élőként, nincs gond. Ha meg szabadulsz a halálfélemtől, nincs többé baj.
Csakhogy. Azóta elkezdtem olvasni Gedeon Grief Könnyek nélkül sírtunk-ját. Ha a Sault bírom, ezt is bírom, hittem. De a 20. oldalon hirtelen becsaptam, mert ott felviláglott a pokol ajtaja. Én bírtam még a kisfiúkat is, a meztelen fiatal nőket. Csak aztán jöttek az anyák. A gyerekekkel. És ez, a mondat első fele, ameddig jutottam, mint valami dementor, kiszívta belőlem az életerőt. Mert Isten valahol itt szűnt meg szerintem Auschwitzban létezni, nem ott, hogy engedte ezeket a végtelen borzalmakat. Hanem hogy végett vetett a reprodukciónak: családok tűntek el nyom, utódok, cél és értelem nélkül. És nem marad csak a kérdés, hogy minek? Minek?

Úgyhogy azóta bénultan lézengek és amikor nem a kislányomat ölelgetem, a Karácsony Benőnek a Napos oldalát olvasom, és próbálok nem gondolni közben arra, ő hogyan végezte.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése