2016. április 18., hétfő


Bocsánat, én még mindig a Röhrig Gézánál tartok, de oh gád, az ő alakja olyan szépen szemlélteti végtelenül sekélyes kis világunkat. Annyira, hogy miatta (de leginkább magam miatt) még a vasárnap délelőttömet is elrontottam, olyan vad vitába keveredtem a facebookon egy felkapott (tehát könnyen manipuláló) médiaceleb ismerősöm bejegyzése alatt.
Mely úgy szólt, miszerint Röhrig Géza saját bevallása szerint - vagy legalábbis ahogy a keresztény.mandiner.hu tudósította - nem önszántából ment el a Kossuth téri kockás inges tüntetésre, hanem pár szelfiző berángatta a tömegbe. Tehát vagy a kereszténymandinernek hazudik, és akkor azért vade satane, vagy ehh, uhh, áhh, jaj de kiábrándító, nem ezt hittem róla, jobbnak gondoltam, ó, de kár hogy Röhrig Géza is befeküdt, benyal a kétharmadnak, kész, vége, leírtuk - jöttek rá a mejegyzések.

Nem kéne mögé nézni a dolgoknak, mielőtt ítélkezünk? - kérdeztem az elején, mikor még a rántotta felverésénél tartottunk a reggelinél, de aztán amikor két órával - és jópár letorkollós kommenttel -később már egy közeli falu kocsmájában üldögéltünk a hosszú biciklizéstől lihegve, békés nyugodt családi körben ittuk a fröccsöt, és még mindig azon görcsöltem, hogy mialatt nincs a telefonom wifin, vajon hogyan cincálnak szét nyitott gondolkodású ismerőseim a virtuális térben arra a mondatomra, hogy talán nem kéne a Röhrig Gézát felosztani jobbra és balra, hagyjuk őt meg inkább középen - akkor vettem egy nagy levegőt és elengedtem.

Elengedtem az összes kisstílű, unatkozó, frusztrált ismerősöm hátam mögötti akcióit. Kezdve onnan, amikor általános alsóban hirtelen elkezdtem nem számítani, mert szemüveges lettem. Egészen odáig, hogy összeesküvés-elméletet szőttek a hátam mögött abban a sekélyes társulatban, harmincas éveim elején, és aztán most, amikor kisgyerekes anyaként átnéznek a köszönésemen, mert én úgyis csak egy beképzelt pesti picsa vagyok ebben a székely kisvárosban. 
Nem érdekel többet a facebook, harcos ismerőseim, hogy mit gondolnak rólam. Vagyok, aki vagyok. És nem az fog meghatározni, hogy mennyire népszerű. Hanem hogy van egy Emberem, aki a szülés után két évvel is nagy pocakomat még ebéd után is szépnek találja; hogy van egy lányom, aki egy álom; hogy vannak barátaim, akik szeretnek (bár egyre kevesebben, nem érnek rá) és van, akiket szeretek. És lesz, ahogy lesz - valahogy mindig. Ez számít. Hát hülye vagyok én?

2 megjegyzés:

  1. dehogy vagy te hülye
    beszélsz már itt már

    csak nyiss mások felé is

    ahol nem sekély e kéj

    VálaszTörlés