Egy pillanatra úgy tűnt, hogy megint sínen van az életem: mikor május közepén kiderült, hogy babát várok, nagyon elégedett lettem. Szinte eufórikus, ami azért - valljuk be, ilyen életmód mellett - nem túl sűrűn esik meg. Afféle állandó, kiegyenlített boldogság, az igen, azért nem kell a szomszédba menni.

Egyszóval eufórikus voltam és elégedett. Eufórikus, hogy hurrá, most megint fel vagyok mentve legalább két évre önmegvalósításból, elfeledhetem azt a kényszert, hogy valamit muszáj letenni a társadalom asztalára. Elégedett, mert pont így terveztem: decemberi/januári szüléssel, hogy akkor pont lejár a gyes, kezdődhet az újabb három év. És hogy a már meglévő gyerekruhák stimmeljenek az időjáráshoz. Mondjuk még egy kislány, mellé még kevesebb cuccot kell beszerezni (bár valami fiú félét mutattak a megérzéseim). És milyen jó, hogy a drágább matracot vettük az IKEA kiságyba, így még jobban megtérül. Csupa ilyen szempont lebegett a szemem előtt, mert nálam kevés anyagiasabb ember van a világon. Jó, persze olyanok is eszembe jutottak, hogy uff, megint a rosszullétek, meg a bálna-létek, meg jujj a szülés, de ezek csak elenyészve. Az már annál többször, hogy lesz egy kistesó, a lányom kistestvére, nem fél, nem mostoha, hanem egész, igazi. És bár engem laposra vert a bátyám kb 7 éves koromtól 15 éves koromig heti sűrűséggel, de nem tudtam volna elképzelni az életem nélküle.

Aztán kicsit ciki volt, hogy folyton el kell rejtenem a hasam, ami már pár hét után bazi nagyra nőtt. Utáltam ezt a titkolózást, de hát muszáj volt. Csak a body art tanáromnak mondtam el, aki bátorítóan bólogatott, amíg jólesik, csináljam.

Az első gyerekemmel kb. végig aggódtam. Minden egyes orvoslátogatás síróroham előzte meg. De megérte. "Ott a szívhang" - mutatta anno a román orvosnő tört magyarsággal az ultrahang felvételen, amin nem láttam semmit, csak egy kicsi dobogó pontot. Semmi mással össze nem egyeztethető érzés volt.

De most nem volt dobogó pont. Nem lett se januári szülés, se kisfiú - csak egy életképtelen sejthalmaz. 

Volt egy rossz hetem, de túléltem, van már egy lányom, lesz még egy, tudom, fiú vagy lány, mindegy.

De közben meg magam szídom: f@szomat a body artba, meg a pohár borokba, meg a lusta vitamin-szedésbe,  de leginkább a túlzott elégedettségembe. Mert igazán megtanulhattam volna az életben, hogy nekem, NEKEM, semmit nem adnak ingyen. Hátra dőlni tilos. Mostantól legyen ez a mottóm.