Én nagyon ritkán szoktam imádkozni - ami ahhoz képest, hogy nem hiszek Istenben, jó arány. (Az is jó arány, hogy nem hiszek Istenben és mégis nagy I-vel írom). Általában beválik (az ima), azért is teszem ritkán. Hogyha igazán fontos lesz, működjön amikor kell. Egyszer így kaptam meg egy szerepet még fiatal kórista koromban, ami miatt aztán megkaptam egy nagyobb másikat, és ami miatt aztán egy harmadikat már Pesten később és szerelmes lettem és volt 4 hiperszar évem, de előtte jó sok jó. Aztán amikor terhes voltam a lányommal és lettek némi aggodalomra okok, akkor is tettem ami a csövön kifér. Meg amikor a nagybátyám rákos lett, áttétes. Én hülye azt hittem, hogy meggyógyíthatom. Halála után nem győztem járni a pszichológushoz, miután egyszer majdnem leájultam egy buszról pszichésen. Életem legrosszabb döntése volt akkor az ima. Tudni kell elengedni.

Oké, volt egy-két könnyelmű kilengésem amikor a sikeres terhesség után megszületett gyermek még picike volt és éjszaka felébredt, én meg szoptatás közben mondogattam a mantrát, add édes Istenem hogy visszaaludjon, stbstb. Tudom, ez nem volt fair. Nem is mindig működött. 

De azért most már tudom is, hogy mikor van itt az ideje. Mert vannak bizonyos esetek, amikor nagyon szeretném, hogy "add Istenem hogy így legyen meg úgy", de belül érzem, hogy hosszú távon nem biztosan az a megoldás. Inkább legyen, ahogy lenni kell. Ilyen esetekben kihagyom Istent a dologból - amit nem tesz meg ő, elvégez majd a Sors. 

Úristen milyen vallás ez.