2017. január 11., szerda

Tegnap mínusz húsz fok volt napközben, ma már csak mínusz öt, viszont szakad a hó - egyszóval minden, de minden adva van, hogy az égvilágon ne csináljak semmit. Ráadásul ezen a héten még főzési kötelezettségeimnek sem kell eleget tenni (emberem fiainak most anyás hete van). Úgyhogy mindjárt leülök a tévé elé és befejezem - nem, nem a Kínai negyedet, nem az Amarcordot, hanem a Bridget Jones bébijét. Úgy kell most ez nekem, mint egy falat kenyér.
Mentségemre legyen mondva vasárnap értünk vissza a "telelésből" (itt plusz egy hét a téli szünet) és olyan vagyok mint a mosott szar. Ezek a pesti utak mindig kikészítenek. No meg előtte az a kis szoftos szimultán betegeskedés. Éjszaka a lányom lázát figyeltem másfél óránként, nappal meg folyamatosan főztem a mézes teát, próbáltam nem ágynak esni és hallgattam, ahogy Emberem haldoklik. Igaz mind a hárman ugyanazt a köhögést produkáltuk, de azért ő elment a tüdőorvoshoz, mert neki biztos, de biztos tüdőgyulladása van. És abba - az internetes szakirodalom szerint - nem olyan nehéz belehalni. Az ötödik napon már egy kicsit kezdtem unni, de egész mostanáig nem lehetett leállni: karácsony, betegség, szülinapozás, utazás, szilveszterezés, megint utazás, utókarácsonyok, utószülinapok, és vissza haza. 

És most csend. CSEND! Nem üvölt két kiskamasz megállás nélkül, nem kell társasoznom a lányommal,  nem kell anyámmal vitatkozni, nem kell a sógornőm hisztijeit hallgatni, plusz az imádnivaló unokahúgomét (ha a sógornőm hisztizik, rögtön rákezdni a lánya), nem kell főzni, ajándékokat vásárolni, kényszeres programokat kitalálni, korcsolyázni mínusz 10 fokban, nem, nem, nem! Itthon, dupla zoknival, chai lattét iszogatva izgulhatok, kié Bridget Jones gyereke. Mondjuk egyértelmű.*


*Csak közben valaki vigye el tőlem ezt a mérhetetlen lelkiismeretfurdalást, hogy Emberem beleszakad a munkába, miközben én luxusmód pihegek a kanapén.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése