Akkor darazsak voltak, rég nem tudom, mi volt

Én nem tudom mi van velem, de valahogy olyan apokaliptikus hangulatban telnek napjaim. Miközben a mindennapi életem szó szerint egy leányálom. Egy ideális szerelmi háromszögben élek (Emberem, a gyermek és én). Legnagyobb gondom, hogy kiültessem e már a paradicsompalántáimat, meg hogy a lányomat 2 évesen és 4 hónaposan végre sikerült leállítanom a szopizásról  és ez most jó e (elszakadt a bilincs, de egyben valami láthatatlan aranyfonál is vele együtt). Hogy mikor menjünk legközelebb Pestre, és hogy összehozzam e azt a színházi projektet, amin hetek óta gondolkodom, vagy ne. Kéne egy kicsit csellózni. Meg egy új cipő.

A minap elgondolkodtam az autóban utazva: előkerült egy régi Kispál lemez, talán az egyetlen, amit valaha - divatból - hallgattam. És miközben szólt, eszembe jutott a nagybátyám, ahogy két ujjával ütötte a taktust az Ágy, asztal, tévére a kormánykeréken, miközben utaztunk Veszprém és Almádi között; én 16-17 éves voltam és totál összezavarodott az élettől; a nagybátyám halkan dúdolta a szöveget - sosem volt egy harsány ember. Aztán amikor meghalt, a temetésén a legjobb barátja állt dísz-őrfalat a koporsója mellett, az arcán lassan csurgott le a könny; azóta az a barátja is meghalt, ugyanúgy rák - vajon az ő temetésén ki állt dísz-őrfalat? és vajon fog e erre emlékezni valaki 100, 1000 év múlva? Hogy én valaha utaztam egy autóban, szólt az Előre, Illéri, és azokra gondoltam, akik már nem gondolhatnak rám?

És mindezek mellett még gondom az is, hogy - egy nemrég olvasott cikk alapján kiderült - a medúzák annyira elszaporodtak a tengerekben, hogy lassan teljesen ellepik. Meg hogy a kultúrát nem az, hogy metszőollóval nyírják Magyarországon, hanem gyökerestül tépik ki. És hogy megint hány menekült fulladt a tengerbe. 

Úgyhogy érthető, hogy valahol mélyen mérthető a hangulatom: én azt gondoltam, a gyermek végképp értelmet ad az ember életének. De amikor lelki szemeim előtt azt látom, hogy lányom dédunokái megérik a világvégét, amikoris a medúzák majd átveszik a hatalmat a vizek felett, a Föld pedig elsivatagosodik, és nemcsak hogy színházi, filmes és irodalmi folyóiratok nem lesznek már, de színház, film és irodalom sem - akkor komolyan elgondolkodom, hogy kellett e ez nekem. 

Így kiszúrni az ükunokáimmal. *

*és hát ennek fügvényében tényleg ki nem szarja le, hogy Röhrig Géza magától ment e a tüntetésre, vagy odakeveredett.

Bocsánat, én még mindig a Röhrig Gézánál tartok, de oh gád, az ő alakja olyan szépen szemlélteti végtelenül sekélyes kis világunkat. Annyira, hogy miatta (de leginkább magam miatt) még a vasárnap délelőttömet is elrontottam, olyan vad vitába keveredtem a facebookon egy felkapott (tehát könnyen manipuláló) médiaceleb ismerősöm bejegyzése alatt.

Mely úgy szólt, miszerint Röhrig Géza saját bevallása szerint - vagy legalábbis ahogy a keresztény.mandiner.hu tudósította - nem önszántából ment el a Kossuth téri kockás inges tüntetésre, hanem pár szelfiző berángatta a tömegbe. Tehát vagy a kereszténymandinernek hazudik, és akkor azért vade satane, vagy ehh, uhh, áhh, jaj de kiábrándító, nem ezt hittem róla, jobbnak gondoltam, ó, de kár hogy Röhrig Géza is befeküdt, benyal a kétharmadnak, kész, vége, leírtuk - jöttek rá a mejegyzések.

Nem kéne mögé nézni a dolgoknak, mielőtt ítélkezünk? - kérdeztem az elején, mikor még a rántotta felverésénél tartottunk a reggelinél, de aztán amikor két órával - és jópár letorkollós kommenttel -később már egy közeli falu kocsmájában üldögéltünk a hosszú biciklizéstől lihegve, békés nyugodt családi körben ittuk a fröccsöt, és még mindig azon görcsöltem, hogy mialatt nincs a telefonom wifin, vajon hogyan cincálnak szét nyitott gondolkodású ismerőseim a virtuális térben arra a mondatomra, hogy talán nem kéne a Röhrig Gézát felosztani jobbra és balra, hagyjuk őt meg inkább középen - akkor vettem egy nagy levegőt és elengedtem.

Elengedtem az összes kisstílű, unatkozó, frusztrált ismerősöm hátam mögötti akcióit. Kezdve onnan, amikor általános alsóban hirtelen elkezdtem nem számítani, mert szemüveges lettem. Egészen odáig, hogy összeesküvés-elméletet szőttek a hátam mögött abban a sekélyes társulatban, harmincas éveim elején, és aztán most, amikor kisgyerekes anyaként átnéznek a köszönésemen, mert én úgyis csak egy beképzelt pesti picsa vagyok ebben a székely kisvárosban. 

Nem érdekel többet a facebook, harcos ismerőseim, hogy mit gondolnak rólam. Vagyok, aki vagyok. És nem az fog meghatározni, hogy mennyire népszerű. Hanem hogy van egy Emberem, aki a szülés után két évvel is nagy pocakomat még ebéd után is szépnek találja; hogy van egy lányom, aki egy álom; hogy vannak barátaim, akik szeretnek (bár egyre kevesebben, nem érnek rá) és van, akiket szeretek. És lesz, ahogy lesz - valahogy mindig. Ez számít. Hát hülye vagyok én?

Voltunk Pesten, ahol is egy péntek délelőtt kézenfogtam Emberem és beültünk az Urániába a Saul fiára. Nálam jobban nem lehetett senki felvértezve, de ami a kb. 5. percben történt, az a bennem lévő feszültségmérőt felnyomta az egekbe. Ha lázmérő lettem volna abban a percben, a higany kifröccsen az űrbe, azt hiszem. Bazmeg - szakadt ki belőlem félhangosan és megmarkoltam Emberem kezét. Aztán a markolás enyhült, és összességében olyan véleménnyel jöttem ki a moziból, ahogy holokauszt-filmről még soha: ez szép volt, mondtam, és gondolom azóta is.

A világ legbrutálabb lelki vagy fizikai kínzását is követhetik el ellened, ha a lelked túl tud szárnyalni a halál felett élőként, nincs gond. Ha meg szabadulsz a halálfélemtől, nincs többé baj.

Csakhogy. Azóta elkezdtem olvasni Gedeon Grief Könnyek nélkül sírtunk-ját. Ha a Sault bírom, ezt is bírom, hittem. De a 20. oldalon hirtelen becsaptam, mert ott felviláglott a pokol ajtaja. Én bírtam még a kisfiúkat is, a meztelen fiatal nőket. Csak aztán jöttek az anyák. A gyerekekkel. És ez, a mondat első fele, ameddig jutottam, mint valami dementor, kiszívta belőlem az életerőt. Mert Isten valahol itt szűnt meg szerintem Auschwitzban létezni, nem ott, hogy engedte ezeket a végtelen borzalmakat. Hanem hogy végett vetett a reprodukciónak: családok tűntek el nyom, utódok, cél és értelem nélkül. És nem marad csak a kérdés, hogy minek? Minek?

Úgyhogy azóta bénultan lézengek és amikor nem a kislányomat ölelgetem, a Karácsony Benőnek a Napos oldalát olvasom, és próbálok nem gondolni közben arra, ő hogyan végezte.

Én még nem láttam a Saul fiát, egyrészt mert itt nincs mozi, másrészt kissé be vagyok tojva, hogy lesz utána egy durva hetem, plusz jó pár szorongós éjszakám. Már a BBC-s Sherlock című sorozat legutóbbi része is kicsapta a biztosítékot nálam, úgyhogy esténként fektetésnél meg az éjszakai keléseknél (szerencsére egyre ritkábban) menyasszonyi ruhába öltözött, hirteken dalra fakadó oszló csontvázakat vizionálok a sötét szobában.

A Saul gondolom ennél még durvábban hat az idegrendszerre. Holokauszt + gyerekek = végállapot nálam. Főleg mióta anya lettem.

De most már muszáj lesz megnézni, egy kissé az Oscar díj kapcsán is, merthogy minduntalan ebbe a halk szavú Röhrig Gézába botlok a neten, és olyannyira szimpatikus.* 

Elgondolkodtat, hogy ő, aki addig, míg "senki" volt, nem érdekelte az embereket, se mint költő, se mint színész, se mint énekes, se mint apa, se mint ember - most sztár lett. Pedig ugyanaz, mint volt, hiszem én. 

Én se érdeklem az embereket. Nem vagyok se érdekes, se izgalmas, egy picit beragadtam ebbe az anyaszerepbe, nem játszom színházban se filmben, könyv- és filmélményeimet max Emberemmel osztom meg mostanában. Kissé a humorom is megkopott, a karom asszonyosodott, az arcom szélesebb, a szemem alatt ráncosabb. Meguntak a régi barátaim, nincs már érdek, ami hozzám köt. Nem vagyok híres rendező szeretője, nem látnak viszont tévéreklámban, se szappanoperában, a pesti éjszakában nem lehet már alibiként használni, hogy csalják a feleségüket. Nem vagyok az idegösszeomlás szélén, sőt. Nem vagyok érdekes. nem vagyok valaki - tehát nem keresnek. 

Ezért szomorú ez a Röhrig Gézás történet. 

*És kissé úgy érzem, filmen kívül, magánemberként talán ő tudná kicsit lekaparni ezeket a megszokott bélyegeket, amikbe mostanában oly gyakran botlok (úgymind liberalizmus=zsidóság, Erdély=jobboldal, istenhit=konzervativizmus). 

Amikor a gyermek még kicsi volt (értsd: 0 és 12 hónapos kora között) és az ismerősei körében valaki bejelentette hogy gyermeket vár, valamiféle káröröm féle vett rajtam erőt. Nem mondtam ki, de az első dolog amire gondoltam, hogy "jajj, szegény". 

Emlékszem, valaki beugrott hozzánk látogatóba, egy kisgyerekes családapa, megállt az épp alvó gyermekem fölött (akkor volt kb 2 hónapos, szóval a legdurvább hasfájós időszak közepén) és sóhajtozni kezdett, mennyire vágyna már egy újabb gyerekre, az övé már óvodás. Én konkrétan abban a pillanatban azt gondoltam, ez nem normális. Ki az a hülye, aki még egy gyereket akar??? Nem elég az egy fölött érzett fizikai szenvedés, a zombi létforma, hogy az egész nap gyakorlatilag egy folyamatos altatás, éjszaka meg 3 órán át kell vele szambázni a szobában, hogy ne üvöltse fel a ház többi lakóját? Hogy folyamatosan rettegek, aggódom, jól csinálom e, ne legyen túl melege, meg ne fázzon, és jajj, az a rettenetes bölcsőhalál?

Persze az egy gyermekes anyák még nem sejtik, mint ahogy én sem sejtettem, hogy ez nem tart majd örökké. És lőn! Most, két éves és két hónapos korára végre átaludja az éjszakákat! És nemcsak hetente egyszer! Hippiáré!

Úgyhogy mostanában, ha megtudom valakiről, hogy a második gyermekét várja, az első érzésem a mérhetetlen irigység. És ha megállok egy alvó csecsemő fölött, sóhajtozni kezdek.
Úgy látszik ez egy ilyen körforgás.

Vilgosan emlékszem úgy bő három évvel ezelőttről egy pillanatra, amikor - itt még csak látogatóban - a román barátnőmmel vágtunk át a főtéren, szaladtunk az előadás előtti lejárópróbára, 5h-re kellett volna, de az öt óra minket szaladás közben ért: a felettünk lévő óratoronyban harangozni kezdtek, a hangra egy madár-raj repült fel hirtelen, átlósan az égen a fejünk felett - én felnéztem és megállt az idő, és azt gondoltam: ez AZ.

De tévedtem, az még nem AZ volt. Mert most hétvégén, ugyanúgy a főtéren állva, épp nem sietve sehova, a korcsolyázókat szemlélve álldogáltunk. Lányom talált egy tökéletes pocsolyát, amiben tapicskolva állig fröccsent a sár. Észrevétlenül jött az öt óra, harang, madárraj. Lányom abbahagyta a sarazást, felnézett az égre, ott maradt a tekintete, és akkor megtudtam, hogy a fokozhatatlant is lehet fokozni, ha a három évvel ezelőtti harangzúgást, madárrajt, megálló pillanatot a saját gyereked tekintetének tükörképében látod viszont. 

Már épp írni akartam egy bejegyzést arról, hogy milyen jól alakulnak a dolgok: gyermek beszokott a bölcsibe, úgyhogy a szabad délelőtti három órámat már nem bűntudattal marcangolva töltöm, hogy milyen rossz anya vagyok, hanem szabadon szökkelve, heti két-három alkalommal futva, itthon tornázva, körmömet lakkozva (bár ma épp porszívóztam és port töröltem), plusz az altatás sem rémálom többet... erre pont ma sikerült délután 13h és 15.30h közötti időmet (értsd: 2 és fél órát) azzal töltenem, hogy elaludjon végre a gyermekem, és csak azért nem téptem ki az összes hajam, mert ebből én is aludtam vagy 20 percet. (Ő nem.)

Most végre alszik, én meg ahelyett hogy nekiáállnék kreatív ajándékokat készíteni karácsonyra, vagy letornázni a "hogyan legyünk fittek 30 percben" pilates tornámat, avagy romául olvasni a Bridget Jones naplóját (angolul egyszer már megtanultam rajta, mármint az angol nyelvűn, nem a románon, hátha most is beválik), de képtelen vagyok bármire a  lelkiismeretfurdalásomtól, amiért a legutolsó, működő altatótechnikához folyamodtam: hagytam sírni.

Pedig tényleg olyan jól alakul minden, valahogy most elkezdtem végre élvezni is, hogy anya vagyok, így majdnem két év táján, nemcsak a fáradtságtól és az örökös aggodalomtól kikészülve élni túl a napokat. Szép, meleg az ősz, dolgozgatok épp annyit, amennyi jólesik, és én vagyok a világ legszerencsésebb embere.