Most kezdem kapizsgálni, miért esik olyan nehezükre az anyáknak szülés után valamivel visszailleszkedniük a társadalomba. Az én anyámnak annyira nehéz volt, hogy nem is sikerült. Nevelgette a két gyerekét teljes önfeladással a munkája mellett, aztán most az unokáit terelgetni, tesóméknak hála, kétszer-háromszor egy héten. Oké, közben bejárta a fél világot a munkája kapcsán, megtanult bridzselni, ilyenek. De valahogy soha nem lett saját élete. Úgy értem, amiben kiteljesedhetett volna. 

És én most, ennyi idősen kezdem azt érezni, hogy mennyire, de mennyire megértem. A világ legkényelmesebb dolga, ha az ember nem akarja megváltani a világot. Ha feláldozhatja magát valakiért. Ha nem akar különösebb nyomot hagyni.

És ha született volna még egy gyerekem, talán könnyebben léphetnék én is anyám nyomába. Két saját meg két mostoha gyerek, egy férjjel való boldogság és egy nagy ház pont elég arra, hogy kitöltse az ember életét. De nem született. És egyre inkább kérdéses, hogy fog e. Tiktak, tiktak, ketyeg az óra. Idén leszek negyven. Úgyhogy egyre sürgetőbb az igény, hogy valamit kezdjek magammal, valamit, ami előremutat, ami karrier, ami önmegvalósítás, ami világmegváltás, aminek köze van ahhoz, ami a négy falon kívül történik. Amit úgy hívnak hogy társadalom. Ami kéne, hogy érdekeljen. 

De bazira nem tud. Ezerszer inkább nézem a Diótörőt a youtubeon a lányommal és válaszolok neki mind az ötmillió kérdésére egyszerre, mint hogy azzal foglalkozzam, hányan éheznek a világban, elnyomják e a nőket, lesz e kire szavazni a következő választásokon és hogy mi az új színházi trend.
Igen ám, de ha engem nem érdekel a társadalom, én sem érdeklem őt. Úgyhogy megerőszakolom magam és még az sem lehetetlen, hogy emberek közé (értsd: 18 év felettiek) megyek ezen a héten.

Tegnap mínusz húsz fok volt napközben, ma már csak mínusz öt, viszont szakad a hó - egyszóval minden, de minden adva van, hogy az égvilágon ne csináljak semmit. Ráadásul ezen a héten még főzési kötelezettségeimnek sem kell eleget tenni (emberem fiainak most anyás hete van). Úgyhogy mindjárt leülök a tévé elé és befejezem - nem, nem a Kínai negyedet, nem az Amarcordot, hanem a Bridget Jones bébijét. Úgy kell most ez nekem, mint egy falat kenyér.

Mentségemre legyen mondva vasárnap értünk vissza a "telelésből" (itt plusz egy hét a téli szünet) és olyan vagyok mint a mosott szar. Ezek a pesti utak mindig kikészítenek. No meg előtte az a kis szoftos szimultán betegeskedés. Éjszaka a lányom lázát figyeltem másfél óránként, nappal meg folyamatosan főztem a mézes teát, próbáltam nem ágynak esni és hallgattam, ahogy Emberem haldoklik. Igaz mind a hárman ugyanazt a köhögést produkáltuk, de azért ő elment a tüdőorvoshoz, mert neki biztos, de biztos tüdőgyulladása van. És abba - az internetes szakirodalom szerint - nem olyan nehéz belehalni. Az ötödik napon már egy kicsit kezdtem unni, de egész mostanáig nem lehetett leállni: karácsony, betegség, szülinapozás, utazás, szilveszterezés, megint utazás, utókarácsonyok, utószülinapok, és vissza haza. 

És most csend. CSEND! Nem üvölt két kiskamasz megállás nélkül, nem kell társasoznom a lányommal,  nem kell anyámmal vitatkozni, nem kell a sógornőm hisztijeit hallgatni, plusz az imádnivaló unokahúgomét (ha a sógornőm hisztizik, rögtön rákezdni a lánya), nem kell főzni, ajándékokat vásárolni, kényszeres programokat kitalálni, korcsolyázni mínusz 10 fokban, nem, nem, nem! Itthon, dupla zoknival, chai lattét iszogatva izgulhatok, kié Bridget Jones gyereke. Mondjuk egyértelmű.*

*Csak közben valaki vigye el tőlem ezt a mérhetetlen lelkiismeretfurdalást, hogy Emberem beleszakad a munkába, miközben én luxusmód pihegek a kanapén.

Amikor oviba adtam a lányom, még nem tudtam mi vár rá. Csak reménykedtem, hogy messze nem olyan lesz, mint az én gyerekkoromban, amikoris még bőven ráütött a popómra a dadus néni a bölcsiben, ha túl sokáig ültem a bilin, vagy büntetést kaptam már nagy ovisként, amiért nem tudtam ebéd után elaludni. Az egyik ovistársam folyamatosan fenyegetett, hogy az apja rendőr és megöli a családom. De senki nem szólt neki érte. Egyszóval rettenet volt. Életemben először (és kb utoljára) akkor hazudgattam a szüleimnek. "Rosszul érzem magam", "Fáj a hasam", ilyenek. Csak hogy ne kelljen menni.

Szóval nekem ezek az emlékek maradtak meg Ratkó korszakos gyerekkoromból, a szocializmus fénykorából. És bár sejtettem, hogy a nevelés kapott némi liberális ízt azóta az oktatási intézményekben is, de nem gondoltam hogy egy ovi lehet ekkora élmény. Főleg, ha Waldorf. 

És azt sem gondoltam, hogy majd pont az ovi fogja nekem megmutatni, milyen is az igazi karácsony. 

Ezzel a Jézus nevű fickóval én soha nem tudtam mit kezdeni, ergo a születése sem hatott meg különösképpen. De mióta az óvó néni megengedte, hogy reggelente én is beüljek a csoportba egy negyed órára karácsonyi dalokat énekelni, kezdett összeállni a kép. Az énekek nagy részét nem ismerem, valszeg ilyen erdélyi népdalok és gyönyörűek. Ülünk, lányom az ölemben, a kicsi székeken az a néhány ovis, aki korábban érkezik, az asztal közepén gyertya ég és az alatt a 10-15 perc alatt megérzem, hogy miről is szólhatott anno párezer éve ez az ünnep. És konkrétan Jézushoz nincs köze, sőt, valami pogány ízt érzek a levegőben és spirituális megtisztulást, miközben szól a "Betlehemnek városában" és a többi, és ezért nem, nem kell plázákban tülekedve agyon-nyomni egymást ajándékokért, meg hullafáradtan izzadni a töltött káposzta elkészítése fölött. 

Ma lesz az ünnep, ahol a gyerekek a spirálon átmennek és még fényképezni sem szabad. És aztán 25.-én este otthon hagyom a gyermeket a szitternek (ha találok), és szokás szerint elmegyünk kántálni, mindenféle családokhoz, kapunk sütit meg piát, és aztán valamelyik családnál összegyűlünk és éjszakába nyúlóan töltött káposztát eszünk. (ööö, az éjszakába nyúlóan nekem kb este 10h-ig bezáróant jelent)

Tavaly hozzánk is jöttek énekelni, és nem gondoltam volna, hogy ez egy sima formán túl jelent valamit. Hát jelentett, Meg az összes többi is.

Pestről milyen messze van az egyszerű boldogság, én feleim. Ki gondolta valaha, hogy Erdélyig kell eljönni érte?

Tegnap bemutattam a bábszínházam. Azt hiszem a lehetőségekhez képest 100%-os volt a siker: csillogó szemű gyerekek és felnőttek, és egyáltalán nem égtem be, mint vártam. Emberem annyira izgult, hogy nem találta a telefonján a fényképezőgombot. A lányom szuperül viselkedett féltestvérei mellett, csak egyszer szólt be csiling-hangján, hogy "Anyu!". Volt egy szuper kissrác, aki mindenre tündéri mód reagált. Saved my life.

A terembérletet mindenesetre ki tudtuk fizetni a hozzájárulásokból, még maradt is kb 1700Ft-nyi lej! Emberem 12 éves kisebbik fia egyből transzba esett, és kiszámolta, ha minden nap tartok egy előadást óvodákban/iskolákban minimális belépti díjért, havi 300ezer ft-nyit is megkereshetek. Tuti közgazdász lesz a gyerek. De legalább lesz miből fizetni az egyetemét.

Mindezeket a történéseket egy hét pánikkal vegyes mélydepresszió előzte meg, amikoris ezek a kérdések köröztek a fejemben végtelenítve:

- Ki vagyok én???

- Kit érdekel, amit csinálok?

- Ha nem érdekel senkit, miért költöttem el kb 20ezer Ft-nyit és miért töltöttem el kb. 500 órát jelmezvarrással, darab-írással, hegedűgyakorlással, Kántor Péterrel való emailezéssel, WCpapír guriga és bab-ritmushangszerek készítésével?

- Honnan veszem a bátorságot, hogy egyes egyedül színházi előadást csináljak? Ki a fene vagyok én?

és kezdődik előlről, stbstb.

Most persze megnyugodtam, és bár biztosan tudom, hogy komoly piaci rés van errefele a kortárs verses interaktív zenepedagógiai bábelőadásokban, és bár az előadásom működőképes, de a kapcsolati tőkém még nem oly bő, hogy azt a havi 300ezret meg is keressem. És a székelyföldi mentalitást illetően kételyeim vannak afelől is, hogy így ismeretlenül nyitott ajtókat döntetnék.

Amikor a múltkor nem vettek fel ide a helyi bábszínházba (valószínű mert túl nagy a pofám művészeti kérdésekben és nekik is), egész felvillanyozódtam (mert szívem mélyén cseppet sem volt kedvem csendben árnyjátékokat mozgatni a takarás mögött valami távoli falu lepattant kultúrházában, ahelyett, hogy a lányomért menjek az oviba). És akkor hirtelen indittatásból kitaláltam, hogy lesz saját bábszínházam! (Amivel majd magam megyek távoli falvak koszlott kultúrházába) 

Egészen komolyan gondoltam, annyira, hogy már le is leveleztem a fantasztikusan kedves Kántor Péterrel, hogy felhasználhatom a verseit, és már varrom a díszletet és megvan a sztori. És elmeséltem az összes létező kisgyerekes ismerősömnek (akik lelkesen támogattak erkölcsileg), de most kezdek kétségbe esni, hogy úristen, most már mindenképp meg kell csinálnom. Én, bábszínházat??!! Mert sajnos foglalmam sincs a bábozásról. És hogy pakolom a díszletet meg a szereplőket, miközben hegedülök? És hogy éneklek miközben hegedülök? És hogy mondom a sztorit miközben hegedülök? És basszus, nem is tudok hegedülni!
Szóval ilyen apróságok nyomják a lelkem. De a lelkem mélyén végtelenül lelkes vagyok, csak épp egy apró valami hiányzik, ami nekem soha se volt.*

*megsúgom: NBZLM

Közben nem szeretnék elmenni szó nélkül amellett a tény mellett, hogy kb két hete Emberemmel összeházasodtunk. Nem volt puccos felhajtás, sőt, kicsit még kínosan is éreztem magam, hogy elrángatom a rokonokat és cserébe nem kapnak svédasztalos vacsorát meg táncot hajnalig, vagyis lett volna tánc, de a Szimpla kertben és végül az is hamvába holt. 

De ez már a legvége, a legeleje az volt, hogy rettenetesen izgultam amikor be kellett vonulni: úristen, mit kell majd csinálni, nem fogom e elrontani? De amikor megláttam a sok embert, akik javarészt mind miattam gyűltek oda (Pesten), akkor elkezdtem vigyorogni teljes erőmből  és akkor tényleg elöntött az érzés, hogy révbe értem. És a barátaim, rokonaim a szemtanúi.

Aztán volt családi vacsora, ami nem sikerült olyan meghittre, és volt házibuli, ahol viszonylag önző módon ittam, jól éreztem magam és kívételesen nem izgultam, mit szólnak a többiek. Aztán a maradék pár emberrel elmentünk a Szimpla kertbe, ahol végül nem volt tánc. Végül hajnali 3h-kor lefeküdtem. Szerintem nem volt ilyen 5 éve.

És persze egy hétig tartott az a végtelen fáradtság, amit egy, kialvatlan esküvői éjszaka okozott. Viszont lett cserébe egy jóérzés, amire nem is számítottam. A biztonság. Hogy akkor mi már tényleg összetartozunk - nemcsak magunk előtt, nemcsak a gyerekünk miatt, de legyen bármi, rossz vagy jó: mostantól hivatalosan is egy pár vagyunk.

Kirepült a kismadár. Azaz ma reggel besétált az óvodai szobába. Sikításra számítottam, lábba kapaszkodásra, önkívületig bömbölésre, de az okos óvónénik nem adták meg a lehetőséget. Még a szobaajtót se nyitották ki rendesen, elvették az ágyneműs zacskót és behúzták a lányomat. Aki szó nélkül besétált.

Csak én kezdtem el bőgni utána (lehet, ő is, de én azt nem tudom). Tudom, drámakirálynő vagyok, de akkor is: valaminek vége. Vége a hordozóban a mellkasomon szuszogó kis bogyó-korszaknak (meg az éjszakai ötször kelős korszaknak, ajvé), vége a játszótérre napi kétszer elbabakocsizós korszaknak, vége az erdőbe szerda délután kibiciklizős korszaknak - a lányom felnőtt. Mostantól napi 8 órát nélkülem tölt el, és én is nélküle. 

Ezzel a nappal háztartásbeli lettem*, már semmi mentség a mosatlan tányérokra és a mindent elborító tiszta-ruha halmazra. Ki tudja, még a végén vasalni is fogok??!

*de azért keresek pénzt, nyugi - mondom magamnak