2013. november 15., péntek

A teljes összezavarodottság állapota. Várom már, hogy megszülessen Ő, egyrészt hogy felmentődjek a vízilóság alól, amiben mostanában leledzem (vízilóknak van vajon gyomorsav a torkukban folyton és viszket agyament módon a bőrük?), másrészt mert megpusztulok már a vágytól hogy láthassam (a kicsi tökéletességet, aki a víziló hasában leledzik). De ugyanakkor rettegek hogy azután semmi nem lesz úgy, ahogy, és végtelenül boldog vagyok is egyben emiatt, és most még - viziló ide vagy oda - hihetetlen érzés hogy bárhova megyek, folyton velem van, és ha egyedül vagyok sem vagyok egyedül. Ugyanakkor elmennék futni, innék egy sört és elszívnék egy szál cigit, és élvezném hogy a pasik néznek meg az utcán, de közben meg kit érdekel mindez??? Szerelmes vagyok a kicsi babánkba és az apukájába, és félek is, egyszerre  és külön-külön, és jön a tél és végtelenül boldog vagyok és végtelenül ijedt és büszke is egyben, és nem értem hogy jutottam idáig, hogy velem is történhet ekkora csoda, velem, velem, velem! de közben meg ne bízzam el magam, a következő 60 évre legalábbis, és fel lehet e tartani olyan sokáig ezt az édeni állapotot, de közben meg kit érdekel mi lesz majd, ha már ennyiért megérte? 
Szóval konfúz állapot. De nyilván ez így van rendjén.