Közben nem szeretnék elmenni szó nélkül amellett a tény mellett, hogy kb két hete Emberemmel összeházasodtunk. Nem volt puccos felhajtás, sőt, kicsit még kínosan is éreztem magam, hogy elrángatom a rokonokat és cserébe nem kapnak svédasztalos vacsorát meg táncot hajnalig, vagyis lett volna tánc, de a Szimpla kertben és végül az is hamvába holt.
De ez már a legvége, a legeleje az volt, hogy rettenetesen izgultam amikor be kellett vonulni: úristen, mit kell majd csinálni, nem fogom e elrontani? De amikor megláttam a sok embert, akik javarészt mind miattam gyűltek oda (Pesten), akkor elkezdtem vigyorogni teljes erőmből és akkor tényleg elöntött az érzés, hogy révbe értem. És a barátaim, rokonaim a szemtanúi.
Aztán volt családi vacsora, ami nem sikerült olyan meghittre, és volt házibuli, ahol viszonylag önző módon ittam, jól éreztem magam és kívételesen nem izgultam, mit szólnak a többiek. Aztán a maradék pár emberrel elmentünk a Szimpla kertbe, ahol végül nem volt tánc. Végül hajnali 3h-kor lefeküdtem. Szerintem nem volt ilyen 5 éve.
És persze egy hétig tartott az a végtelen fáradtság, amit egy, kialvatlan esküvői éjszaka okozott. Viszont lett cserébe egy jóérzés, amire nem is számítottam. A biztonság. Hogy akkor mi már tényleg összetartozunk - nemcsak magunk előtt, nemcsak a gyerekünk miatt, de legyen bármi, rossz vagy jó: mostantól hivatalosan is egy pár vagyunk.
