Olyan vagyok, mint a Brita kancsónkban a cserélhető szűrő, ami minden káros anyagot kiszed a vízből. A napokban hihetetlen módon szívtam magamba a környezetemben fellelhető negatív dolgokat. Amúgy is mindenen felhúzom magam, tegnap erre még rásegített egy pszichopata drogos gyerek, aki az ismerősömet fenyegeti - elvileg együtt vannak, vagy mi - hogy megöli a gyerekét, stb. Úgyhogy hagytam csapot papot (a 2 évest és a 6 évest) a 16 éves bátyjukra, és rohantam hozzá (mármint nem a pszichopatához, hanem a csaj ismerősömhöz), aki koffeintúladagolástól és az elmúlt napok stresszétől kapott pánikrohamban hívott.

Namost én tudom milyen a pánikroham, nekem is volt kettő szám szerint, mindkettő még a régi lakásomban, 10 éves párkapcsolat lezárása után. És mind a kétszer isteni segítségként felbukkant valami barát (egyik épp felhívott, a másik csak úgy bekopogott), kb megmentve ezzel az ép eszemet. Szóval nagyon is tudom, mit tehet ilyenkor egy betoppanó fél. (Interneten gyorsan lecsekkol, mi a teendő koffeintúladagolás esetén, két banán beletöm, egy liter víz beletöm, megnyugtat, hogy mindjárt vége, sátáljon a verendán sokat, a 7 éves kislányát pedig viszem magammal, haza, egész délutánra.)

A múltkor meg egy régi barátnőmmel beszéltem telefonon, crohn-beteg, kivezetett vastagbéllel, ami ráadásul folyton begyullad. Most szakított 43 évesen a pasijával és bár minden vágya egy gyerek, már nagyon kevés az esély rá.

Szóval azért vannak mellettem életek, amikhez képest effektíve NINCS JOGOM a nyavalygásra. És mélységesen szégyelljem magam miatta.

És hát nekem sem jó így. Úgyhogy mától elkezdem tudatosítani és kiélvezni a pillanatokat, amiket a két tünemény gyerekem és a tünemény férjem társaságában tölthetek. Még akkor is, ha ki vagyok merülve lelkileg és fizikailag a maratoni hosszú nyári szünet után.

Életemben először kaptam egy casting-felkérést, mármint játékfilmeset, rendes monológgal. Próbáltam nem megúszni, napról-napra alakult, aztán felvettem a telefonommal.

Azóta is foglalkozat. Egyrészt mert még nem kaptam visszajelzést, másrészt pedig meg biztos vagyok benne, hogy nem is fogok. Csak közben meg a szerep dolgozik bennem tovább. És a kérdések. Jól csináltam e? Kevés volt, sok volt? Nem merem Emberemnek sem megmutatni, félek, hogy mit szól. Ebben örlődöm napok óta. 

A gyerekekre sincs annyi türelmem. Frusztrált vagyok a hülye casting miatt. Úgy érzem, be vagyok zárva egy luxuskalitkába, van minden, szeretet, nagy ház, kert, cuki gyerekek (csak aludni nem hagynak), csak épp szabadság nincs. De ez tipikus anya-duma. Ami ezen megy, az a plusz két kamaszfiú. Valaki mindig van körülöttem, valaki mindig dumál, valakinek mindig kell ugranom. Egyszerűen olyan sok az inger egy idő után (haha, cirka 6 hónap), hogy azt érzem, megőrülök. 
Ez a jelen. És a jövő?

43 - ennyi leszek ősszel.
Őszintén, a ráncok annyira nem izgatnak az arcomon, ami az alakomat illeti, a férjem szerint jobb nő vagyok, mint valaha (még kis pocakkal együtt is, hát nem imádnivaló?). A fő kérdés, hogy egy 2 éves gyereknevelős időszak után hogyan lehet visszatérni a munkaerőpiacra úgy, hogy fogalmam sincs hova. Színházba ennyi idősen? Nevetséges. Pedig krónikusan tud hiányozni a színház (film), főleg ez a féle, ahol nem kell kiesned a saját szádon. Maradok e ilyen frusztrált, vagy kitalálok valamit? Egyelőre marad az 1-es.