2019. március 20., szerda

Ősszel még minden olyan egyszerű volt. Életem legboldogabb időszaka volt az, egyik a kettő közül (a másik 2004. májusában volt, amikor az EU-hoz csatlakoztunk, de nem amiatt). Aztán rájöttem, hogy az én gondtalanságom ára Emberem gondterheltsége - ergo hogy minden felelősség az ő vállát nyomja, azért tud nekem olyan könnyű lenni. Biztos, ami biztos, elkezdtem én is stresszelni vele, legalább ennyiben támogassam. Aztán elkezdett a fiam rosszul aludni, másfél óránként ébredni. Ezt nagyon nehéz épp ésszel elviselni. Aztán szilveszterkor meghalt a Nagyapám, szomorú voltam, de arra gondoltam, ez nem tragédia. Az a tragédia, ha beteg a gyereked. Vagy bárki, aki még fiatal. És tudat alatt vártam a hírt. Hogy meddig lehetek még "boldog", legalábbis nem szomorú. Addig élvezzem ki. És aztán persze jött a hír, nem kellett sokat várni, kb 3 hetet. És akkor már nem a fiam miatt aludtam rosszul, hanem a tudat miatt, hogy amíg én itt babázom és a nagybetűs életet élem, szívom a friss hegyi levegőt és síelek és  eszem és iszom és veszekszem és kibékülök, a velem egyidős unokatestvérem egy kórházi ágyon fekszik és várja, hogy a szervezete véglegesen leépüljön.
Volt egy éjszakám, amikor pokoli szorongás-rohamok törtek rám, az egész testem görcsbe rándult, nem bírtam aludni, fel-fel riadtam, akkor is, amikor a fiam nem ébresztett. Másnap meghalt a Vera.
Attól kezdve megint jól aludtam. Tudván, hogy most már jó neki.
És mint ahogy a nagyapám is, ő is csak később kezdett hiányozni. Hogy most már nem kommentálja hűségesen a gyerekeimről a képeket az instagramon, amiket feltöltök. És én sem az ő gyerekéről (4 éves). Nincs kivel megosztani a karácsonyi menűről való gondolatainkat az iphone privát képmegosztó oldalon. Nincs kivel skypolni pár havonta, igaz akkor egy teljes órán át, megvitatva a kisgyerekes lét örömeit. Anglia és Erdély között ennyi találkozási pontunk akadt.

Apámék meg pakolják ki a Nagyapám lakását, szorgalmasan küldi a fényképeket az ott talált kincsekről.
Egy kicsit sok nekem ez. Két éve a Nagymamám, A hely, ahol lakott, ahol anyám felnőtt, nappal az öblítő és a sült csirke illata, éjszaka az utcában elhaladó autók beszűrődő fényei. Most a Nagyapám, ahol apám felnőtt, ahol éjfélkor nagyot szólt a kakukkos óra és recsegett a padló és mi egy nagy pehelypaplanon aludtunk a bátyámmal. Még akkor, amikor nem törődtem a halállal.


Életközepi válságban vagyok. Életközepi válság, amikor az utolsó nagyszülőd is meghalt, és tudod, hogy a szüleid a következők. Még nagyobb a válság, ha nem a szüleid, hanem a kortársaid. 
De most nem engedhetem meg magamnak a depressziót. Sokat mozgok, egészségesen táplálkozom, kimondom, ha valami bánt. Nekem még élnem kell, sokáig. Ez a minimum, amivel a gyerekeimnek tartozom.

2019. február 17., vasárnap

Én azt gondoltam, amikor az ember gyereket szül, akkor egy időre ki tudja zárni a halált az életéből. 
Valószínű így lett volna, ha mondjuk egy tizessel fiatalabb lennék. De nem így lett.

Bő egy hónap alatt elvesztettük a nagyapámat (94) és az unokatestvéremet (42). A nagyapám végtelen rosszul viselte az utolsó időket, veszekedett, kiabált, szétdobálta a dolgait. Mérges volt majdnem mindenkire, mondogatta a fiainak: "majd ha ott álltok a sírom mellett, akkor majd sírhattok és bánthatjátok". Szegénynek még az sem adatott meg, hogy sokáig szomorkodjunk miatta, mert átvette a helyét egy tragikusabb történet: az unokatesóm betegsége. Ő viszont fantasztikus volt: még arra is volt ereje, hogy a fotóblogját frissítse majdnem az utolsó napig. Üzenve nekünk ezzel, amiért rettenetesen hálás vagyok neki.
Én valahogy hiszek abban, hogy mindenkivel az történik a halála után, amiben éltében hitt, hogy fog történni. A nagymamámnak már nagyon elege volt, ő elhúzott innen jó hamar, valahová, ahová a már régebben elhunyt nagyapám lehet. A másik nagyapám valahol nagyon elégedett, ahogy egész életében az volt, ha dolgozhatott, ehetett jókat és hallgathatta az operáit.

Az unokatestvérem viszont nagyon is itt van és betölti a teret a szeretetével.
Nem is nagyon szeretnék tudatosulni azzal, hogy nincs, még a temetésére sem tudok elmenni, olyan messze lakott (Londonban). Azt sem tudom, hogy el tudnám e viselni.

Anyám persze mindent elkövet, hogy bűntudatom legyen és szarul érezzem magam emiatt. Lecsapta a telefont és nem vette fel a telefont egy hétig. 

Ahelyett, hogy örülne, hogy - a nagynénémmel ellentétben - neki még van lánya és az unokáinak anyja. Ahelyett, hogy örülne, hogy van még egy hat hónapos unokája, aki miatt nem tudok 12 órát utazni autón, buszon, repülővel, vonattal, és akit nem tudok 3 napon át végigrángatni egy vadidegen nagyvárosban. 
Az emberek, hogy öregszenek, egyre rémesebbek olykor. Akik egyedül élnek már régóta, meg szinte elviselhetetlenek.  Úgyhogy köszönöm anyámnak, hogy végtelen akaratosságával a gyász helyett nem érzek, csak végtelen dühöt irányában. 
(Oké, más árvák meg mondhatják ilyenkor, hogy örüljek, hogy van még anyám. Igazuk van.)