Nah, hát élünk és fúj a szél. Nagy dolog ez, miközben tombol a vírus. Én sem zakkantam meg, hihetetlen, de mostanában van, hogy csak egy gyerek sertepertél körülöttem. Sőt, ha ő is alszik, egy sem! Azalatt Mad Mikkelsen filmeket nézek pl, néha 30 egész percet is egyszerre. Valahogy függő lettem attól a figurától, akiket általában játszik: tiszta, becsületes, esendő. Mi mindent taníthatna filmszínészetből.

Most ez az új mániám: castingokra jelentkezem. Itthon felveszem kamerával, ahogy a rosszul bevilágított vendégszobában megpróbálom kiszűrni a két zárt ajtón is beszűrődő gyerekhangokat és mindent elkövetek, hogy profilból ne legyen olyan feltűnő a tokám. Sajnos az esetek többségében csak elszomorodom, hogy bakker, most már tényleg öregszem. Nem mellesleg persze még egy szerepet sem kaptam meg. De a nagy számok alapján hátha bejön majd valami.

És a húsvét. Ez az egyetlen ünnep, amitől - mióta ideköltöztem - kifutok a világból. Főzni, sütni, nagytakarítani, tojást festeni, szép ruhába felöltözni és egész nap várni, hogy este 6.30h-kor megjelenjen egyszerre 3 locsoló, akik 5 perc után már sehol sincsenek. A fiúk bezzeg mennek házról házra és buliznak. Hogy szivassunk nőket? Hát így. Szívesen veszek tippeket a húsvét megúszására. És nem, az sajnos nem működik, hogy elmegyek itthonról mert 1. nincs hova menni 2. itt erre komolyan megsértődnek az emberek.

Na, de majd ez is elmúlik. Meg a vírus is, remélem. A családunkban legyen mindenki beoltva, a többiek - az oltásellenes korlátolt ostobák - hidegen hagynak. Hiszem, hogy nyáron már könnyebb lesz! Verőce, Duna-part, biciklizés kettesben a férjemmel - nincsenek nagy igényeim.

Nem tudom más hogy van vele, de én kész, mostanra kiégtem. 

Mióta van gyerekem, ez az első karácsony, amit elküldenék a fenébe. Jaj de jó, együtt a család, senki nem megy sehova! Bazi jó vicc. Húzzanak a vérbe, hagyjanak engem békén, ne szóljon hozzám senki és főleg ÉNIDŐ, ÉNIDŐ, ÉNIDŐ! De úgy, hogy közben nem üvölt a szomszédos szobában bariton hangon két kamasz gyerek.

Március óta egy, azaz egy hónap iskola volt összesen. Kb három olyan éjszaka, amikor nem kellett a nagypárnát a fejemre nyomni, hogy ne ébredjek fel az átlag hajnal 2h-ig elhúzódó mindenféle motoszkálásra. Azaz ennyi este volt, amit a férjemmel kettesben tölthettünk, miután a kicsik elaludtak. És volt 500millió óra, amit más után pakolással töltöttem a konyhában, elnyomva az örjöngésem.

Néha azt érzem, nem tudok tovább így élni. A kisebbik srác még oké, intelligens és ezért normálisan igazodik, reagál, létezik. De a nagyobbik sráccal egyszerűen képtelen vagyok egy házban létezni. Nem bírok hónapokon át úgy élni, hogy utál valaki és én is utálom. Próbálom elnyomni, de valahol akkor is kijön a szelepen. 

Szeretnék normálisan élni, megélni a kis családom, hogy egymásra figyelünk, hogy a férjem nem ugrik minden szóra, ha a fiai nagy kegyesen hozzászólnak, hanem olvas a lányunknak, játszik a kisfiunkkal és megpróbál végighallgatni egy teljes mondatot, ami az én számból hangzik el.

Szeretném végre visszakapni magam, nem belekényszerítve egy szerepbe, hogy vezetem a háztartást, ami mindenkinek nagyon kényelmes, csak egyszerűen én fogyok el bele lassan, némán, tűrve. Ha néha kijön belőlem a sárkány, akkor meg én vagyok a gonosz mostoha, a szívtelen lény, aki ellen hárman szövetkeznek össze, és kurvára nem értik meg, hogy kurvára elegem van a kurva mellőzöttségből. 

Eljött az idő, amikor újra kéne definiálnom önmagam, kitörni az anya-szerepkörből és kilépni a reflektorok elé, a társadalom színpadára. Magyarul: vissza kellene menni dolgozni. Az anyagiak ugyan nem kényszerítenek, mert adva van egy zseni Férj, aki nagyon sokat és nagyon jól dolgozik, ezáltal kb három nap alatt keresne meg annyi pénzt, amennyit én egy hónap alatt. De én már nagyon igénylem a kihívásokat, és nem, nem az olyanokat, hogy a kicsi fiamra fel tudom e adni a zokniját üvöltözés nélkül. Szóval irány a munka. De...

Ebben nem csak az akadályoz meg, hogy van egy anya-függő, még mindig szopizó kétévesem, akit most a vírus miatt még csak beszoktatni sem lehet bölcsibe. Meg aztán ha beszoktattam is volna, még mindig maradna egy első osztályos hétévesem, akit a vírus miatt egyelőre nem engednek délutánra az iskolában maradni, vagyis fél 1h-kor érte kell menni. Vállalhatnék persze 4 órás munkát, de az meg annyit fizetne, amiért nem érné meg sírni hagyni a bölcsiben a kétévest, beszoktatással vagy anélkül.

Na, de ha mindezek az akadályok nem lennének, akkor sem tudnám, hogy mit is csináljak.

1. A szabadúszó rádiózást nagyon meguntam, én végre csinálni szeretnék dolgokat, nem beszélni róla.

2. A kőszínház most félárbóccal működik, és amúgy sem tudom elképzelni két gyerek mellett, hogy esténként ne legyek itthon. Már ha egyáltalán kapna lehetőséget egy magamkorabeli, aki már fiatal lányokat nem játszhat, nagymamákat még nem, szóval a szereplehetőségek elég szűkösre vannak szabva.

3. Az itteni bábszínházat hülyék csinálják, roppant nagyra tartják magukat, de a teljesítményük kb nulla. Pedig ilyenhez lenne kedvem. És kb ez lenne a legideálisabb. Egy haladó szellemű bábszínház, ami nemcsak Benedek Elek népmeséket ad elő kesztyűbábokkal. Ha!

4. Kezdhetnék színjátszó kört is tartani, mert a színházcsinálás alapvetően érdekel, és mióta elolvastam a Székely Gáborról szóló 400 oldalas könyvet, még inkább elkezdett érdekelni. De egyszerűen nem tudom, hogy tudnám e csinálni. Én, akiket iszonyúan idegesít minden gyerek, aki nem az enyém vagy a barátaimé. De közben meg hátha tudnék velük valamit kezdeni, ami nekik is jó.

Négy pont után megakadtam. Két hívószó maradt: gyerekek és a kreativitás. Hátha összeáll majd ebből valami.

Olyan vagyok, mint a Brita kancsónkban a cserélhető szűrő, ami minden káros anyagot kiszed a vízből. A napokban hihetetlen módon szívtam magamba a környezetemben fellelhető negatív dolgokat. Amúgy is mindenen felhúzom magam, tegnap erre még rásegített egy pszichopata drogos gyerek, aki az ismerősömet fenyegeti - elvileg együtt vannak, vagy mi - hogy megöli a gyerekét, stb. Úgyhogy hagytam csapot papot (a 2 évest és a 6 évest) a 16 éves bátyjukra, és rohantam hozzá (mármint nem a pszichopatához, hanem a csaj ismerősömhöz), aki koffeintúladagolástól és az elmúlt napok stresszétől kapott pánikrohamban hívott.

Namost én tudom milyen a pánikroham, nekem is volt kettő szám szerint, mindkettő még a régi lakásomban, 10 éves párkapcsolat lezárása után. És mind a kétszer isteni segítségként felbukkant valami barát (egyik épp felhívott, a másik csak úgy bekopogott), kb megmentve ezzel az ép eszemet. Szóval nagyon is tudom, mit tehet ilyenkor egy betoppanó fél. (Interneten gyorsan lecsekkol, mi a teendő koffeintúladagolás esetén, két banán beletöm, egy liter víz beletöm, megnyugtat, hogy mindjárt vége, sátáljon a verendán sokat, a 7 éves kislányát pedig viszem magammal, haza, egész délutánra.)

A múltkor meg egy régi barátnőmmel beszéltem telefonon, crohn-beteg, kivezetett vastagbéllel, ami ráadásul folyton begyullad. Most szakított 43 évesen a pasijával és bár minden vágya egy gyerek, már nagyon kevés az esély rá.

Szóval azért vannak mellettem életek, amikhez képest effektíve NINCS JOGOM a nyavalygásra. És mélységesen szégyelljem magam miatta.

És hát nekem sem jó így. Úgyhogy mától elkezdem tudatosítani és kiélvezni a pillanatokat, amiket a két tünemény gyerekem és a tünemény férjem társaságában tölthetek. Még akkor is, ha ki vagyok merülve lelkileg és fizikailag a maratoni hosszú nyári szünet után.

Életemben először kaptam egy casting-felkérést, mármint játékfilmeset, rendes monológgal. Próbáltam nem megúszni, napról-napra alakult, aztán felvettem a telefonommal.

Azóta is foglalkozat. Egyrészt mert még nem kaptam visszajelzést, másrészt pedig meg biztos vagyok benne, hogy nem is fogok. Csak közben meg a szerep dolgozik bennem tovább. És a kérdések. Jól csináltam e? Kevés volt, sok volt? Nem merem Emberemnek sem megmutatni, félek, hogy mit szól. Ebben örlődöm napok óta. 

A gyerekekre sincs annyi türelmem. Frusztrált vagyok a hülye casting miatt. Úgy érzem, be vagyok zárva egy luxuskalitkába, van minden, szeretet, nagy ház, kert, cuki gyerekek (csak aludni nem hagynak), csak épp szabadság nincs. De ez tipikus anya-duma. Ami ezen megy, az a plusz két kamaszfiú. Valaki mindig van körülöttem, valaki mindig dumál, valakinek mindig kell ugranom. Egyszerűen olyan sok az inger egy idő után (haha, cirka 6 hónap), hogy azt érzem, megőrülök. 
Ez a jelen. És a jövő?

43 - ennyi leszek ősszel.
Őszintén, a ráncok annyira nem izgatnak az arcomon, ami az alakomat illeti, a férjem szerint jobb nő vagyok, mint valaha (még kis pocakkal együtt is, hát nem imádnivaló?). A fő kérdés, hogy egy 2 éves gyereknevelős időszak után hogyan lehet visszatérni a munkaerőpiacra úgy, hogy fogalmam sincs hova. Színházba ennyi idősen? Nevetséges. Pedig krónikusan tud hiányozni a színház (film), főleg ez a féle, ahol nem kell kiesned a saját szádon. Maradok e ilyen frusztrált, vagy kitalálok valamit? Egyelőre marad az 1-es.

Volt egy nagy szusszanás most az életemben, két határzár között: jó időben jöttünk-mentünk haza Pestre. Mit nekem Horvátország, London, Párizs! Amikor 4 hónap bezártság után ott a Dunakanyar! A világ legszebb helye. Vittük anyukámat is, aki napközben elvolt a két gyerekkel, míg mi Emberemmel bicikliztünk, eveztünk, fröccsöztünk, régnemlátott barátokkal találkoztunk. Három nap volt az egész, de tartalmilag mintha három hét lett volna, olyan szinten feltöltött a láblógatás és hogy senki nem beszél körülöttem románul.

Most már itthon, de jóval kisimultabb idegekkel. Kicsi fiam tegnap volt két éves, néha már átalussza az éjszakát. Emberemmel sem kapunk össze minden hülyeségen, főleg politikán, mióta elmentünk Pestre, azóta egyszer sem! Magamat is próbálom összeszedni, de fogalmam sincs, hogy keressek munkát, mert ki marad a gyerekekkel, ha szeptembertől se iskola, se bölcsöde?

És persze vannak még aggasztó dolgok. Pl hogy valahogy egyre kevésbé szeretem ezt a helyet, ahol lakunk. Mármint kicsi oázis házunkat a kerttel imádom, de attól kiver a víz, amikor mindenki nejlonzacskókkal cipekedve jön szembe a piacról, miközben közeleg a világvége. Hogy koszosabb itt, mint Magyarországon, mert nyakra főre dobálják el a szemetet. Hogy közel sincsenek olyan játszóterek. Hogy itt nem lehet normálisan biciklizni, mert ha van is bicikliút, az autósok szerint csak dísznek.

Persze tudom, hogy ott sem fenékig tejfel, lásd RIP Index.

Hát akkor kezdődjön a nyári szünet! Izé... folytatódjon. 

De legalább már  le lehet tudni a napi séta-penzumot (kb 5km). És nem kell pánikolva menni a boltba, hogy úristen, mindent felírtam e a listára. És férjem fiai a 24 órából 14-et máshol töltenek, ergo feleannyit kell főzni és tizedannyi az idegbaj részemről.

Amúgy ez nem egy egyszerű probléma. Persze vannak mozaikcsaládok (hírből hallottam már ilyet), ahol a mostohaanya 6 gyerekre főz mosolyogva és soha el nem hangzik egy hangos szó.
De őszintén szólva nem tudom ezt hogy lehet.Nyilván most nem leszek szimpatikus, de más a saját gyerekedről gondoskodni, ami fel sem tűnik, annyira természetes, és teljesen más a másik gyerekét éveken át etetni, úgy, hogy mondjuk egy "köszönöm az ebédet", "köszönöm, hogy mindig van májkrém a hűtőben" ritkán hangzik el. Persze, neki ez természetes. De nekem nagyon nem. Nekem vér-verejték, a saját magam feláldozása. Mert az ebéd-főző gép helyett többet gondolok magamról. És 7 év alatt mennyi, de mennyi energia ment el! Amit tudtam volna a saját magam kibontásába fektetni (munkára gondolok, amiket előtte is csináltam).

Nem az ő hibájuk, hogy nem alakult ki kötődés. Jöttem én, az anyjuk üres helyére és minden megváltozott. Elvettem egy kicsit az apjukat,aki addig őket nevelte.És hiába próbálkoztam, hogy hassak rájuk, hogy én is belefolyjak az életükbe (gyere, nézzük meg ezt a filmet, nézd, megvettem neked ezt a könyvet), hogy ne csak kajaadó háztartási alkalmazott legyek - falakba ütköztem. Ez senkinek sem a hibája.  De legalább minden második héten volt egy kis nyugtom.

De az, hogy a megszokott 1 hét itt 1 hét ott helyett gyakorlatilag hónapokon keresztül itthon vannak - hiába emberem fiai, akit szeretek, igen, őket is szeretem a magam módján, de egy idő után egyszerűen olyan sokak lesznek nekem, hogy szívem szerint kifutnék a világból. Főleg, hogy a nagyobb srác energiaszintje az egekben van és néha azt érzem, kirobbantja a falakat. Este 11h-kor, amikor én ájultan feküdnék az ágyba.Gonosz mostoha vagyok, de nem, nem vagyok hajlandó két kamaszfiút tolerálni ilyen mennyiségben. Lesz majd nekem is kamaszfiam, ráérek akkor. 

Most meg visszatartom a lélegzetem és kibírok. Ha egy-egy estére máshol alszanak (buliban), lélekben pezsgőt bontok. 

Volt a karantén ideje alatt egy hónap, amit az anyjuknál töltöttek. Olyan hálás vagyok azért. Végre megtapasztalhattam, milyen család lennénk mi négyen. Hogy mindenkinek van ideje mindenkire. Hogy végre kipróbálhatok mindenféle zöldséges recepteket a hús-krumpli kombó helyett. Férjemmel úgy összecsiszolódtunk, mint az eddigi 8 év alatt nem. És egy hónapig szinte nem is veszekedtünk (pedig az átlag adag a heti 1- igaz, a fiai miatt legtöbbször).

És nem arról van szó, hogy gonosz, lélektelen banya lennék. Szeretem őket, klassz srácok, jó testvérek, szófogadóak, ilyenek. De én nem tudom megmászni ezt a hegyet.