2020. december 17., csütörtök

Nem tudom más hogy van vele, de én kész, mostanra kiégtem. 
Mióta van gyerekem, ez az első karácsony, amit elküldenék a fenébe. Jaj de jó, együtt a család, senki nem megy sehova! Bazi jó vicc. Húzzanak a vérbe, hagyjanak engem békén, ne szóljon hozzám senki és főleg ÉNIDŐ, ÉNIDŐ, ÉNIDŐ! De úgy, hogy közben nem üvölt a szomszédos szobában bariton hangon két kamasz gyerek.
Március óta egy, azaz egy hónap iskola volt összesen. Kb három olyan éjszaka, amikor nem kellett a nagypárnát a fejemre nyomni, hogy ne ébredjek fel az átlag hajnal 2h-ig elhúzódó mindenféle motoszkálásra. Azaz ennyi este volt, amit a férjemmel kettesben tölthettünk, miután a kicsik elaludtak. És volt 500millió óra, amit más után pakolással töltöttem a konyhában, elnyomva az örjöngésem.
Néha azt érzem, nem tudok tovább így élni. A kisebbik srác még oké, intelligens és ezért normálisan igazodik, reagál, létezik. De a nagyobbik sráccal egyszerűen képtelen vagyok egy házban létezni. Nem bírok hónapokon át úgy élni, hogy utál valaki és én is utálom. Próbálom elnyomni, de valahol akkor is kijön a szelepen. 
Szeretnék normálisan élni, megélni a kis családom, hogy egymásra figyelünk, hogy a férjem nem ugrik minden szóra, ha a fiai nagy kegyesen hozzászólnak, hanem olvas a lányunknak, játszik a kisfiunkkal és megpróbál végighallgatni egy teljes mondatot, ami az én számból hangzik el.
Szeretném végre visszakapni magam, nem belekényszerítve egy szerepbe, hogy vezetem a háztartást, ami mindenkinek nagyon kényelmes, csak egyszerűen én fogyok el bele lassan, némán, tűrve. Ha néha kijön belőlem a sárkány, akkor meg én vagyok a gonosz mostoha, a szívtelen lény, aki ellen hárman szövetkeznek össze, és kurvára nem értik meg, hogy kurvára elegem van a kurva mellőzöttségből.