Roppantul elkényelmesedtem a lányom mellett az elmúlt másfél évben: egy éves kora óta (mióta hajlandó nappal is kiságyban aludni) életem szerves része lett a délutáni szundikálás, amiről azóta azt gondolom, az alfája és omegája az életnek. Főleg ha az ember nem a saját maga ritmusában él. Más ritmusában sétálni, futni és biciklizni is nagyon fárasztó, nemhogy élni. Úgyhogy muszáj bespékelni az élet közé egy napi szünetet. Vagyis muszáj volt, mert ez kissé a múlt.

Mivel a lányom mostanában amúgy sem akar délutánonként aludni (amit kb minden második nap el is ér), de mióta megjött a cumitündér és sutty! elvitte az összes cumit (mind a kilencet), azóta kb lehetetlen délután elaltatni. Marad a kóválygás (részemről) és a kiszámíthatatlan, hurrikán féle hiszti (részéről, majd ahogy haladunk az este fele, részemről is).

De most már ez is a múlt, mivel ma, ajvé! Feltaláltam a bicikliutánfutós altatást. Persze egy sima babakocsi is megtenné, de már vagy két hónapja kilukadt az első kereke és amúgy is mindenhova gyalog járunk. Úgyhogy maradt a bicikliutánfutó (amit 4 éve kerülgetek a kertben): bölcsi után ki az erdőbe, ott egy kis bogyószedés, gombászás, pónilovaglás (komoly!), visszafele garantált a szuszi. 

Hogy ezt Pesten mennyire tudnám abszolválni, kérdéses: oké, ott is van erdő, de nem 10 percre, és totál hallani az autók zaját. És nincs póniló! Egész pontosan Sárika nevű.