2015. október 20., kedd


Jó dolog a bölcsi, szuper hogy az embernek akad napi három órája, amikor végre magára koncentrálhat. Vagyis izé... a gyermeke nélkül mehet bevásárolni és pakolhatja el a tisztaruha-hegyeket otthon. Hullafáradtan.
Továbbá arra sem figyelmeztettek előre, hogy lesznek a bölcsinek mellékhatásai, nem feltétlen az egészségre nézve (bár az, hogy elkap mindenfélét a gyermek és heti egyszer hány a köhögőrohamtól éjszaka, az szerintem teljesen normális, had' szokjon az immunrendszere). De azért az eléggé megvisel, hogy a nap 24 órájában kb 67.321-szer hallom azt, hogy anya, anyaaaaa, mert annyira szeparációsan szorong, és ebből 213-szor éjszaka. Úgyhogy tegnap egy óra volt este, míg elaltattam, később az éjszaka csendjében másfél órámba telt, míg alváskompatibilissá tettem a lehányt hálózsákját a sötétben és visszaaltattam (nehogy még jobban kiverjem az álmot a szeméből a villanykapcsolással, ráér reggel kimosni). A hányás után ugyan még 3x ébresztett hogy anya, anya, persze errre az apja is ébredt. ekkorra már mély egyetértésben káromkodtunk az összeomlás szélén a sötétben. Ezen túl egyszer ébredtem a saját köhögőrohamomra, egyszer mert az apja fújta az orrát, még egyszer reggel 6h-kor, mikor kikapcsolta a csörgőórát hogy ne csörögjön reggel 7h-kor, ami kb mindegy volt, mert fél óra múlva a fiúszoba irányából jöttek a hangok, mint amikor a kukásautó tolat, de aztán rájöttem hogy nem, a kukásautó nem az álmomban van, hanem a telefonjuk ébreszt bazihangosan, és akkor kicsit elszomorodtam. Még egy félórára visszaaludtam, aztán a fiúgyermekek valami eszméletlen hangosan csörgették a müzliszacskót és akkor feladtam.
Úgyhogy szét is bomlott az idill, miszerint én a bölcsisidő arany 3 órája alatt majd futok és a lábkörmöm festem - mikor a nap minden percében az életemért küzdök.
És én még azt gondoltam, hogy a gyereknevelés egyre könnyebb és könnyebb.

2015. október 6., kedd

Megjártuk Londont. Kb annyi volt, mint egy pislogás: szállt fel a repülő Bukarestből London fele, a következő pillanatban pedig le is szállt, Londonból Bukarestbe. A kettő között a különbség, hogy míg odafele energiám teljében, visszafele az összeomlás szélén álltam. Alvásban nem volt erős ez a három nap, az biztos. 

Mindenesetre öregszem. Vagy London nem ugyanaz, mint volt. Túl sok az ember, túl sok a zaj, túl sok a csillogás, túl sok a bolt, túl sok a felületesség, már az abból adodó felületesség, hogy idő híján mindenen átszaladtunk. Hónapok óta nézegettem lelki szemeimmel, milyen lesz, amikor ott állunk majd a National Galleryben a Rubens-ek előtt Emberemmel kéz a kézben és eufóriában leledzünk. De mire odakerültünk, semmi más nem érdekelt minket, mint hogy leülhessünk. És tök mindegy volt, hogy Rubens vagy korareneszánsz. 

Viszont remek volt az esküvő, hogy együtt volt a család, meg hogy tudtunk kettesben is csavarogni. És hogy túléltem a klausztrofóbikus repülőutat meg a gyerekem utazással kapcsolatos hisztérikus összeomlásait. Milyen ciki, amikor egy gyerek nyilvános helyen fetreng a földön és ordít hozzá, gondoltam eddig, micsoda csőd szülők. Nahát, welcome to the Club, mondhatják most ők.
Egyszóval klassz hely London, de lehet várnék még 18 évet, hogy élvezhessem is.