2016. június 29., szerda

Én nagyon ritkán szoktam imádkozni - ami ahhoz képest, hogy nem hiszek Istenben, jó arány. (Az is jó arány, hogy nem hiszek Istenben és mégis nagy I-vel írom). Általában beválik (az ima), azért is teszem ritkán. Hogyha igazán fontos lesz, működjön amikor kell. Egyszer így kaptam meg egy szerepet még fiatal kórista koromban, ami miatt aztán megkaptam egy nagyobb másikat, és ami miatt aztán egy harmadikat már Pesten később és szerelmes lettem és volt 4 hiperszar évem, de előtte jó sok jó. Aztán amikor terhes voltam a lányommal és lettek némi aggodalomra okok, akkor is tettem ami a csövön kifér. Meg amikor a nagybátyám rákos lett, áttétes. Én hülye azt hittem, hogy meggyógyíthatom. Halála után nem győztem járni a pszichológushoz, miután egyszer majdnem leájultam egy buszról pszichésen. Életem legrosszabb döntése volt akkor az ima. Tudni kell elengedni.
Oké, volt egy-két könnyelmű kilengésem amikor a sikeres terhesség után megszületett gyermek még picike volt és éjszaka felébredt, én meg szoptatás közben mondogattam a mantrát, add édes Istenem hogy visszaaludjon, stbstb. Tudom, ez nem volt fair. Nem is mindig működött. 

De azért most már tudom is, hogy mikor van itt az ideje. Mert vannak bizonyos esetek, amikor nagyon szeretném, hogy "add Istenem hogy így legyen meg úgy", de belül érzem, hogy hosszú távon nem biztosan az a megoldás. Inkább legyen, ahogy lenni kell. Ilyen esetekben kihagyom Istent a dologból - amit nem tesz meg ő, elvégez majd a Sors. 

Úristen milyen vallás ez.



2016. június 10., péntek

Dérlepte rózsák egy kismacska bajsza

Vagy 20 éve megjelent és azóta tucadszor szembejött velem különböző könyvespolcokon. És bár ránézésre láttam, hogy ez nem afféle ezoterikus nyavalya, sem valami amerikai típusú self-help book, de férfiasan bevallom: nekem csak most akadt a kezembe a Flow Csíkszentmihályi Mihálytól. Tudom, le vagyok maradva, de egész egyszerűen eddig nem volt rá szükségem. Vagyis egész addig, hogy meg nem fogant első gyermekem.
Addig a magam ura voltam és megvoltak az eszközeim, hogyan érjek el flow élményeket a mindennapjaimban, vagy legalábbis pár szegényesebb flash-t. Duplakör a Margit-szigeten, átbiciklizni a városon természetesen kedvenc zenéket hallgatva, színház meg filmek, csinálni és nézni, társadalmi életet élni, értékes emberekkel találkozni és legfőképp szabadnak lenni (már amikor sikerült és nem bőgve azon gondolkodtam a kanapémon fetrengve, hogy melyik kezemen vágjam fel az ereimet).

Nos, miután megvan az ember gyereke, elég egyértelmű lesz a képlet: a szabadság helyét átveszi az aggodalom. Hogy egészséges lesz e a gyerek, ha már megszületett és egészséges, hogyan ne öljem meg az első pár napban; aztán hogy ne egyen a féltestvérei által véletlenül elhullatott legó figurákat, amik a torkán akadhatnak, ésatöbbi ésatöbbi. És hiába mentődik fel az ember egy-egy fél órára, később többre is, ha ezalatt másra sem tud gondolni, mint a gyerekére.

Szerencsére ez már a múltté. Lányom másfél éves korától remekül kommunikál, és miután először sikerült otthagynom a bölcsiben bömbölés nélkül, abszolút élvezhetővé vált az életem. Ezt csak megtetézte a tény, hogy 2 éves és 1 hónapos korában elkezdte átaludni az éjszakákat, valamint hogy 2 éves és 4 hónapos korában végre sikerült leszoktatni az anyatejről. Azóta Kánaán. Jöhet a flow!

Úgyhogy én most újratanulom magam, és bár rohadtul nem lenne már kedvem átbiciklizni Budapesten, sem éjszakákba nyúlóan üldögélni valami vendéglátóipari egységben félidegen emberekkel - de remekül gyakorolhatom például reggel, bölcsiből jövet. Amikor nem gondolok se arra, hogy mi legyen az ebéd; se arra, hogy muszáj elmennem futni; hogy csak 3 órám van saját magamra, ebből mínusz a főzés és a bevásárlás - hanem arra gondolok pár pillanatig, hogy most szabad vagyok, és azt csinálok amit akarok. És jobb esetben itthon maradok, hagyom a dagadt ruhát másra és visszatérek ősi kedvenc elfoglaltságomhoz: My favourite things feldolgozásokat keresgélek a youtube-on és elképzelem amint el is éneklem őket.