2016. március 20., vasárnap

Voltunk Pesten, ahol is egy péntek délelőtt kézenfogtam Emberem és beültünk az Urániába a Saul fiára. Nálam jobban nem lehetett senki felvértezve, de ami a kb. 5. percben történt, az a bennem lévő feszültségmérőt felnyomta az egekbe. Ha lázmérő lettem volna abban a percben, a higany kifröccsen az űrbe, azt hiszem. Bazmeg - szakadt ki belőlem félhangosan és megmarkoltam Emberem kezét. Aztán a markolás enyhült, és összességében olyan véleménnyel jöttem ki a moziból, ahogy holokauszt-filmről még soha: ez szép volt, mondtam, és gondolom azóta is.
A világ legbrutálabb lelki vagy fizikai kínzását is követhetik el ellened, ha a lelked túl tud szárnyalni a halál felett élőként, nincs gond. Ha meg szabadulsz a halálfélemtől, nincs többé baj.
Csakhogy. Azóta elkezdtem olvasni Gedeon Grief Könnyek nélkül sírtunk-ját. Ha a Sault bírom, ezt is bírom, hittem. De a 20. oldalon hirtelen becsaptam, mert ott felviláglott a pokol ajtaja. Én bírtam még a kisfiúkat is, a meztelen fiatal nőket. Csak aztán jöttek az anyák. A gyerekekkel. És ez, a mondat első fele, ameddig jutottam, mint valami dementor, kiszívta belőlem az életerőt. Mert Isten valahol itt szűnt meg szerintem Auschwitzban létezni, nem ott, hogy engedte ezeket a végtelen borzalmakat. Hanem hogy végett vetett a reprodukciónak: családok tűntek el nyom, utódok, cél és értelem nélkül. És nem marad csak a kérdés, hogy minek? Minek?

Úgyhogy azóta bénultan lézengek és amikor nem a kislányomat ölelgetem, a Karácsony Benőnek a Napos oldalát olvasom, és próbálok nem gondolni közben arra, ő hogyan végezte.

2016. március 3., csütörtök

Én még nem láttam a Saul fiát, egyrészt mert itt nincs mozi, másrészt kissé be vagyok tojva, hogy lesz utána egy durva hetem, plusz jó pár szorongós éjszakám. Már a BBC-s Sherlock című sorozat legutóbbi része is kicsapta a biztosítékot nálam, úgyhogy esténként fektetésnél meg az éjszakai keléseknél (szerencsére egyre ritkábban) menyasszonyi ruhába öltözött, hirteken dalra fakadó oszló csontvázakat vizionálok a sötét szobában.

A Saul gondolom ennél még durvábban hat az idegrendszerre. Holokauszt + gyerekek = végállapot nálam. Főleg mióta anya lettem.
De most már muszáj lesz megnézni, egy kissé az Oscar díj kapcsán is, merthogy minduntalan ebbe a halk szavú Röhrig Gézába botlok a neten, és olyannyira szimpatikus.* 
Elgondolkodtat, hogy ő, aki addig, míg "senki" volt, nem érdekelte az embereket, se mint költő, se mint színész, se mint énekes, se mint apa, se mint ember - most sztár lett. Pedig ugyanaz, mint volt, hiszem én. 

Én se érdeklem az embereket. Nem vagyok se érdekes, se izgalmas, egy picit beragadtam ebbe az anyaszerepbe, nem játszom színházban se filmben, könyv- és filmélményeimet max Emberemmel osztom meg mostanában. Kissé a humorom is megkopott, a karom asszonyosodott, az arcom szélesebb, a szemem alatt ráncosabb. Meguntak a régi barátaim, nincs már érdek, ami hozzám köt. Nem vagyok híres rendező szeretője, nem látnak viszont tévéreklámban, se szappanoperában, a pesti éjszakában nem lehet már alibiként használni, hogy csalják a feleségüket. Nem vagyok az idegösszeomlás szélén, sőt. Nem vagyok érdekes. nem vagyok valaki - tehát nem keresnek. 
Ezért szomorú ez a Röhrig Gézás történet. 


*És kissé úgy érzem, filmen kívül, magánemberként talán ő tudná kicsit lekaparni ezeket a megszokott bélyegeket, amikbe mostanában oly gyakran botlok (úgymind liberalizmus=zsidóság, Erdély=jobboldal, istenhit=konzervativizmus).