Úgy látszik kinőttem a blog-korszakból, vagy egyszerűen csak van kinek szóban elmondani a dolgaimat, azért nem jött, hogy írjak. Vagy csak simán elfelejtettem hogy kell. De azért idepötyögöm, mi van.

Pár évvel ezelőtt - talán kettő, kettő és fél? - a kanapén ültünk a lányommal, épp mesét olvastam neki, és hirtelen feltámadt egy hihetetlen nagy hiányérzet. Hogy valaki hiányzik a másik oldalamról. Valaki, aki szintén hallgatja a mesét, csak egy kicsit kisebb kivitelben, mint a lányom. 

Aztán jött két vetélés két év alatt és majdnem lemondtam, hogy legyen még egy gyerekem. De a kétségbeesésem olyan nagy volt, hogy Emberem - akinek a háta közepére hiányzott csak egy neki negyedik gyermek - azt mondta, ha nagyon szeretném, adjunk még egy esélyt. És adtunk. Aviva torna 3 hónapig, teherbeesés, hormonszedés és aggódás legalább hét hónapig, hogy minden rendben legyen. De inkább kilenc. A műtőasztalon (császár volt) remegtem, pánikrohamom volt, fél percenkét kértem vizes borogatást, hogy el ne ájuljak - aztán amikor kirángatták a fiamat (!), átváltottam eufóriába: egy álom teljesült. És most életemben másodszor - 13 év után* - azt érzem, hogy tökéletesen boldog vagyok és semmi nem hiányzik az életemből. Hát ennyi. És ez nem kevés. Inkább minden.

*az első akkor volt, amikor megvettem a lakásom és elkezdtem ezzel egyidőben próbálni az ország első számú színházában