2016. november 28., hétfő

Tegnap bemutattam a bábszínházam. Azt hiszem a lehetőségekhez képest 100%-os volt a siker: csillogó szemű gyerekek és felnőttek, és egyáltalán nem égtem be, mint vártam. Emberem annyira izgult, hogy nem találta a telefonján a fényképezőgombot. A lányom szuperül viselkedett féltestvérei mellett, csak egyszer szólt be csiling-hangján, hogy "Anyu!". Volt egy szuper kissrác, aki mindenre tündéri mód reagált. Saved my life.
A terembérletet mindenesetre ki tudtuk fizetni a hozzájárulásokból, még maradt is kb 1700Ft-nyi lej! Emberem 12 éves kisebbik fia egyből transzba esett, és kiszámolta, ha minden nap tartok egy előadást óvodákban/iskolákban minimális belépti díjért, havi 300ezer ft-nyit is megkereshetek. Tuti közgazdász lesz a gyerek. De legalább lesz miből fizetni az egyetemét.

Mindezeket a történéseket egy hét pánikkal vegyes mélydepresszió előzte meg, amikoris ezek a kérdések köröztek a fejemben végtelenítve:
- Ki vagyok én???
- Kit érdekel, amit csinálok?
- Ha nem érdekel senkit, miért költöttem el kb 20ezer Ft-nyit és miért töltöttem el kb. 500 órát jelmezvarrással, darab-írással, hegedűgyakorlással, Kántor Péterrel való emailezéssel, WCpapír guriga és bab-ritmushangszerek készítésével?
- Honnan veszem a bátorságot, hogy egyes egyedül színházi előadást csináljak? Ki a fene vagyok én?
és kezdődik előlről, stbstb.

Most persze megnyugodtam, és bár biztosan tudom, hogy komoly piaci rés van errefele a kortárs verses interaktív zenepedagógiai bábelőadásokban, és bár az előadásom működőképes, de a kapcsolati tőkém még nem oly bő, hogy azt a havi 300ezret meg is keressem. És a székelyföldi mentalitást illetően kételyeim vannak afelől is, hogy így ismeretlenül nyitott ajtókat döntetnék.