Én olyan szépen kigondoltam: mivel kissé belefásultam az itthoni lét mindennapos rutinjaiba, mi lenne, ha bölcsibe adnánk a gyermeket. Nem sok időre, csak egy fél napra, egy kis ideig. Addig én kicsit összeszedném magam, azalatt a napi pár óra alatt járnék futni, megpróbálnám visszaállítani az agyműködésem a régi állapotába (kb 50%), rendet raknék a ruhásszekrényben és kifesteném a hálószobát. Aztán amint ezt meguntam (kb 1-2 hónap), visszamennék dolgozni. 

Én tényleg nagyon szépen kigondoltam, de amikor egy esős, nyomasztó napon (azaz ma) elvittük gyermekünket a bölcsibe, én voltam az, aki rejtett módozatban idegösszeomlást kapott. Nem látta senki más, csak én. Gyermek remekül elvolt, egy cicát hajkurászott, aztán a kezembe kéredzkedett egy ütögetős bölcsistárs elől, aztán megint cicázott, aztán ráült egy Dorá-s székre, de addigra az ütögetős kislány már nagyon sírt, hogy "anyu, anyu", a bölcsisnéni meg egyedül volt nyári időszámítás szerint, és a kislány egyre jobban sírt, és akkor eljöttünk. Egy hónap múlva értesítenek hogy van e hely. Ha hely nem is lesz, de protekció igen. Remélem addigra kiheverem a sírós, anyja után üvöltős idegen kislány látványát. 

Tényleg meg kell érni a bölcsire. Nekem, mint anyának mindenképp.