Az elmúlt hónapok alatt kemény erőfeszítést tettem, hogy begyűjtsem és elolvassam az összes modern és menő kortárs magyar szépirodalmi regényt. Úgyhogy vér-verejtékkel megszereztem a Máglyát Dragomán Györgytől (A Fehér király után, ami klasszisokkal eredetibb és 10ből 8, ez csak 10ből 3 pont), Péterfy Gergely Kitömött barbárját (érdekltelenségbe fulladt, úgyhogy a 70. oldal után visszavittem a könyvtárba). Megvolt Tar Sándor A mi utcánk (ez mondjunk nem trendi, viszont zseniális, ahogy a mélyére megy annak a mindennapi alkoholizmusnak, ami velünk is szembe jön úton útfélen), valamint elolvastam György Péter tanulmányköteteit (Apám helyett és Képzelt Erdély, 10ből 10 pont mindkettő).

És mindeközben nem gondoltam volna, hogy a legnagyobb hatással egy elsőkönyves angoltanár szingliregénye lesz majd, Berki Judit Ülök a pamlagon*-ja. Igazából én írtam ezt a könyvet, csak álnéven - csodálkozom rá délutánonként alvásidőben, mikor olvasom. Ugyanazok a helyek, ugyanazok a piák, ugyanazok a kínos párkapcsolat-próbálkozások 30 felett, ugyanazok a vad szerelmi bánatok, ugyanaz a kilátástalanság, magány és elveszettség, csak én nem a pamlagon vészeltem ezt végig, hanem a félszuterén lakásom parkettjén, hátamat a fűtőtestnek döntve hideg téli estéken, a második világháborút tanulmányozva, csak hogy érezzem, éltek emberek, akinek még nálam is sokkal szarabb volt. 

Beszív újra a történet, az érzések, az a nem kevés - utólag visszanézve - nyomorúságos év. Úgyhogy most a könyvből felnézve hitetlenkedve csodálkozom magam körül a házra, hallgatom a walkie-talkien ahogy kicsi lányom szuszizik és várom hogy hazaérjen munkából az Emberem.

Úristen, megcsináltam.

*nem pont ez a címe, csak miután ajánlom majd a környezetemben, nem szeretném hogy ez a blog legyen az első amit megtalálnak