Lehet nem a legjobb ötlet volt a bölcsödei beszoktatást a múlt héten kezdeni, pont amikor fellángolt ez az egész menekültügyi-kérdés és a facebook-falamat megtöltötték a lányommal pont megegyező korú halott gyermekek fényképei. De ha nem is voltak halottak, hát édesanyjuk kezében vonaton nyomorgó, vagy épp csak a Keletiben matracon szuszizó kicsi piskótalábú apróságok. És nem kell sok, hogy magunkat is a helyükbe képzeljem.

Én tudom, hogy túl empatikus vagyok, de nekem folyamatosan remeg a gyomrom mióta ez a hajcihő van - hogy nem elég szar nekik, legyen még rosszabb, dögöljenek meg ahol vannak és az ő hibájuk, miért oda születtek, ahova, Szíriába? És tudom hogy nem kell messze menni az ilyenért, mert az itteni piacon is akad bőven szívszorító látvány, pl. amikor meglátok egy kicsi cigánycsecsemőt, elmondhatatlan mocskosan, inkább nem akarom tudni mi az a nagyon furcsa színű lötty a cumisüvegében, ül a földön miközben ülni is alig tud még olyan pici, és üvölt. Oké, ne nézzek oda. Ne nézzem a tévét, a facebookot, Törődjek a magam dolgával, felesleges vállamra venni a világ fájdalmát - mondja Emberem, és a lelkem mélyén tudom, hogy valahol igaza van. 
De akkor is: küldenék babakocsit Budapestre, de azt sem tudom hogy kell e még, azt meg pláne nem, hogy ki viszi el. Legalább ennyi lenne.

Szédelgek már ettől a tehetetlenségtől.