A fiam golyópályát épít duplóból, a lányom skypeol a telefonon a nagymamájával - lopok pár percet, hogy kiadjam a frusztrációm. Pontosabban frusztrációim.

A férjem a karanténba vonulás előtti nap eltörte a vállát. Miután megoperálták, a vadkamasz fiai 3 hetet egyhuzamban nálunk voltak. Csak kétszer üvöltöttem úgy, hogy berekedtem, a többit benyeltem. Kicsit bele is betegedtem, mármint a lelki részébe, hogy ennyi van a vállamra téve, aztán 3 hét után átmentek az anyukájukhoz. Most elég csak a férjem depressziója, aki eddig 7 napból 6-ot sportolt, és nagyon nehezen viseli, hogy meg kell ülnie a popóján.

Nekem simán önértékelési zavaraim vannak, elég hülye sztori, és nem gondoltam hogy ilyen rosszul fog esni.

Szóval lett mindenféle facebook-csoport, például olyan, hogy Művészek az otthonoktatásért. Örömmel jelentkeztem vers és novellafelolvasásra, végre, egy kicsit kiléphetek az anyazombi üzemmódból és széttárhatom a szárnyaim.

Elég mélyrepülés lett belőle, mert közben történt a válltörés, úgyhogy volt fél órám felolvasni egy 20 perces novellát. Közben betelt a telefonom tárhelye, két részben sikerült csak felvenni, amit ugye tök béna megvágni. Persze nem került ki, azóta is csak csupa celeb színészt tesznek ki a youtube oldalra.
Bele kell törődnöm, hogy többet senki sem kíváncsi rám. Ezzel a tudattal csinálom most végig a napokat, amik amúgy sem arról szólnak, hogy túltengenek az én-időktől.
Most megyek, mielőtt a lányom megeszi az összes gumicukrot suttyomban, amit a nyuszitól kapott.